Annyi minden rejtett (35). Olyan dolgok történtek eddig körülöttem ebben az esztendőben, hogy ha az ember komolyan belegondolna, megzavarodna hit nélkül. Olyan dolgok történnek a világban is, hogy védekezünk: nem gondolunk bele a történésekbe. Eleve elnyomjuk magunkban, a következő generációban meg sem piszkáljuk az érzelmi intelligenciát. Itt tükör által homályosan látunk (1Kor 13,12). Itt sok a titok (5Móz 29,28). A titkoknak azonban jó gazdája van: a titkok mögötti lényeget feltáró Úr, aki beteljesíti szabadító ígéreteit. Az Isten országának titka most tárul fel, most teljesedik be; eddig rejtve volt, kezdettől fogva mind ez idáig rejtve volt (35). De Jézus Krisztusban, eljövetelében, szavaiban, tetteiben, halálában, feltámadásában az Isten feltárta azt, ami mindenkori erőnk, örömünk és vigasztalásunk (Zsolt 118,14). Ami „itt” rejtett és fájdalmas, az Jézus Krisztusban elhordozható lesz, majd egyre világosabbá és tisztábbá lesznek a dolgaink, a végső beteljesedés felé haladva: az Úrral, a kicsiből a nagyra, a még nagyobbra, a legnagyobbra, amiként a piciny mustármagból hatalmas, fészekadó fa növekszik, és a kovász által tápláló kenyér dagad számunkra.

1Móz 40.

100. zsoltár

Joó Sándor igehirdetése, Jézus magyarázata nyomán, meghatározó számomra a búza és konkoly példázata kapcsán. Jézus példázata arra nézve nem ad feleletet, hogy micsoda a gonosz, hogy néz ki, honnan van, miért létezhet ezen a világon. Ezek elméleti kérdések. De a példázat szemléletesen tárja elénk a letagadhatatlan tényt, hogy ebben a világban mindig „kettős magvetés” történik: a jó és a rossz, az igaz és a hamis, a búza és a konkoly mindig együtt növekedik a világ szántóföldjében. Gondolj csak bele: legszentebb, legtisztább gondolatod születésekor azonnal megszületik annak ellenkezője is benned. Így van ez bennünk, körülöttünk, mindenütt… Jézus nem azt mondja, hogy a búza a hívő ember, a konkoly a hitetlen ember! Jézus itt nem hívőkről és hitetlenekről szól, hanem az Isten országának fiairól és a gonosz országának fiairól. Megdöbbentő, hogy Jézus a „gonosz” kifejezéssel nem a hitetleneket illeti, hanem azokat, akik magukat mások ellenében hívőnek tartják, és folyton azt mondogatják: „Uram, Uram!” Ezeknek azt feleli Jézus: „Nem tudom, honnan valók vagytok, távozzatok tőlem mindnyájan, ti gonosztevők!” (7,21–23)

1Móz 41,1–36.4. zsoltár

Az elrejtett kincs, az igazgyöngy. Az Isten országa kincsének és igazgyöngyének valósága és értéke el van rejtve: meg kell találni, észre kell venni, meg kell különböztetni a hamistól, és minden egyebünket oda kell érte adni, hogy az a drága kincs a miénk lehessen. Isten kegyelme segít megtalálni, észrevenni annyi hamisan csillogó lom között az igazit, a valódit, az örök, elvehetetlen, soha meg nem avuló kincset (6,19–21), a hamisítatlan igazgyöngyöt. Örül az, aki megtalálhatta, megláthatta (44; 46). Nem vagyunk „jók” ebben, egyre inkább nem. Seregnyi mulandó kacat terhel bennünket, szinte ránk omlik és agyonnyom. Nem sorolom. Gondolj csak bele! Pedig mit érnek mindezek, ha menni kell majd innen. Kegyelem Istene, jöjj segítségünkre! Aki rátalált az Isten országának kincsére, az mindenét eladja (46), mert más már nem számít, csak ez. Pontosabban fogalmazva: minden „itt ránk bízott” csak úgy számíthat igazán, csak úgy sáfárkodhatunk azokkal hűségesen, ha az Isten országának kincsét, a Jézus Krisztusban nekünk ajándékozott örök életet megtaláltuk, és azt nem cseréljük be hamis, mulandó kincsekre. Nagyon is számítanak az „itteni kincsek” is, ha azokat az Úr bízta ránk, és azokkal az Isten országának rendjében gazdálkodunk, amíg tehetjük. Mindent akarunk, és nem marad semmink. Egyet kell megragadnunk: őt, és miénk lesz minden.

1Móz 41,37–57.

196. dicséret

Akit közelebbről ismerünk, aki közöttünk nőtt fel, akit már megszoktunk, akit tegezünk, azt nehezebben tudjuk tisztelni, főleg, ha számos gyengeségére is fény derült ebben a közelségben. A messziről jött ember azt mond, amit akar, és az ismeretlensége miatt érdekesebb és tiszteletet érdemlőbb az illető – egy darabig. De aztán kiderülnek a dolgok. Senki és semmi sem az, aminek elsőre látszik. Jézusra is ezzel a gyanúval tekintettek a názáretiek, hiszen közöttük nőtt fel, ismerték a szüleit, az egész családját. „Nehogy már Jézus tanítsa őket bármire is.” Még azt is mondhatnánk, hogy sok esetben jogos ez az emberi tapasztalat, amelyet csak hitben lehet levetni, és a magunk nyomorúságából kiindulva, az Úr színe előtt lehet mégis a másik iránti megbocsátó szeretetté és tiszteletté formálni. Egyedül Jézus az, akinek a közelében kiderül, hogy ő nem más, mint amit mutat magáról. Ő az egyetlen, akiben nem csalódhatunk. A názáretiek is hallották Jézus bölcsességét és csodáit (54), de nem látták meg Jézusban a Krisztust. Megbotránkoztak Jézusban. Ez a názáreti lelkület, amely ma is kísért, és legfeljebb emberi példát, erkölcsi hőst, csodadoktort lát Jézusban, de nem az Isten Fiát, a Megváltót, aki meghalt és feltámadott értünk (57).

1Móz 42.

261. dicséret

Akiben felébred a lelkiismeret, annak Istennel van dolga. Ilyenkor az ő kegyelme „piszkálta meg” a lelkünket Szentlelke által, hogy hitre, megtérésre, bűnbánatra és új életre segítsen. Isten kegyelme végzi el azt is, hogy a lelkiismeret-furdalás rémképeiből megtérés legyen. A lelkiismeret működése még nem megtérés, csak isteni jelzés: fordulj meg most, mert nem jó irányba mész! Az itt leírt történet elénk tárja Heródes Antipász minden istentelen tettét: házasságtörés, saját feleségének elbocsátása a testvérének feleségéért, mulatozás, bor, tánc, megtetszik neki újabb feleségének lánya, felhevült és felelőtlen ígéret, féltékenység, hatalmi és politikai játszmák, gyilkosság, totális szétesés (5–11). Amikor Jézus hírét hallotta ez a fejedelem (1), egy pillanatra lelkiismeret-furdalása lett, vagyis inkább megrémült, mert eszébe jutott életének rengeteg gonosz tette közül az, amikor azt a Keresztelő Jánost, aki az Isten útjára intette őt (3–4), börtönbe vettette, majd kivégeztette (2). Jézusban Keresztelő Jánost látta. Ki itt a menthetetlen? Látszólag Keresztelő János, aki meghalt az Úr ügyéért. Valójában azonban Heródes Antipász a menthetetlen. Krisztus, kegyelmezz: amikor Szentlelked „megérinti” a lelkünket, az életünket, akkor ne megkeményíts, hanem téríts meg minket, ments meg! Kérünk, ne engedj bennünket soha ilyen mélységekbe!

1Móz 43.

180. dicséret

Jézust nem hagyták egyedül, nem hagyták békén. Ő azonban megváltó erejével, szeretetével, türelmével megszánta, meggyógyította és megetette az éhes és beteg sokaságot (14). Jézusnál kifogyhatatlan volt a mennyei gazdagság tárháza, amely még a keveset is „jóllakásig” eléggé formálta, olyannyira, hogy még maradt is (19–21). Ez csoda, mennyei jele annak, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Mi ilyen csodákra nem vagyunk képesek. Mi az Úr nélkül az élet nagy problémáival kapcsolatban tehetetlenek vagyunk: legyen az testi vagy lelki éhség, testi vagy lelki kín és betegség, nem is beszélve a halálról (16–17). De ez a jel hirdeti, hogy hit által még nagyobb csoda adatik nekünk: a kevésben meglátni a sokat, a megelégedés lelkületével. Vegyük észre: közöttünk még a legszegényebbnek is annyija van, ami több mint elég, és még marad is belőle másoknak (20). Ezzel a lelkülettel még ma is megoldhatnánk a világban éhezők nyomorúságát. A hit az, amely jól tartja az ember lelkét, életét is, amelyet pedig semmilyen e világi kenyér és hal nem tud jóllakatni. Fogjuk meg, amink van, vigyük Jézus Krisztus elé (18), tekintsünk mi is az égre, mondjunk áldást, éljünk vele, és adjuk tovább másoknak. Közben Isten majd cselekszi a csodát (19).

1Móz 44.

262. dicséret

Ments meg, Uram! Közös kiáltásunk ez, amikor már messze eltávolodtunk a parttól, amikor már nem lehet visszafordulni, amikor már csak előre lehet „hajózni” (24). Közös kiáltásunk ez, amikor „beesteledett” (23), amikor „hullámok rémítenek” (RÉ 394:2), amikor „ellenszelünk” van (24), amikor a „rémek és más idegen hatalmak kísértenek” Urunk megpillantása helyett (26). Közös kiáltásunk ez, amikor Péterhez hasonlóan fogadkozunk, meg Jézusra és a hitünkre hivatkozva látványosan „nagyzolunk”, „vízen járunk”, majd kiderül, hogy gyenge emberek vagyunk és süllyedünk (28–30). Ments meg, Urunk! Nem vízen járni kell, hanem Jézushoz kell fordulni – őt követni kell és lehet, az ő kegyelméből. Ez nagyobb csoda még a vízen járás csodájánál is. Jézus Krisztust követve hűen „járunk az élet vizein”, és soha nem veszhetünk bele abba, még akkor sem, ha egyszer majd „itt” elnyelnek a habok (28–31). Bízzunk az Úrban, ne féljünk (27)! Kiáltsunk őhozzá segítségéért, ha süllyednénk! (30) Ő kezet nyújt, hitet ajándékoz, és megerősíti gyenge hitünket (31).

1Móz 45.

265. dicséret