Bő két hónapja írtam e hasábokon, hogy a Kínából kiinduló új koronavírus-fertőzés gyökeresen megváltoztatta világunkat, s benne mindennapi életünket is. A március 11-én kinyilvánított világjárvány gyakorlatilag egész Európában olyan rendkívüli óvintézkedéseket tett szükségessé, amelyek békeidőben korábban elképzelhetetlenek voltak. Mivel ma már Európa-szerte, hazánkban is lecsengőben van a járvány, júniustól mindenki a normális családi és közösségi élet újrakezdését, a gazdaság újraindítását, a szabad mozgás, közlekedés és a korlátozatlan személyes érintkezések visszaállítását várja. De van-e, lehetséges-e a visszatérés a járvány előtti megszokott élethez, vagy alkalmazkodnunk kell az egyre gyakrabban emlegetett „új normalitáshoz”, a „járványok korához”?

A tapasztalatok szerint honfitársaink többsége jól alkalmazkodott a veszélyhelyzethez és a rendkívüli jogrend szabályaihoz, az iskolák, munkahelyek, templomok, bevásárlóközpontok, vendéglátóhelyek bezárásához. Néhány hét alatt megtanultuk a távoktatás, a távmunka, a távistentisztelet, a biztonságos közlekedés és bevásárlás technikáját, megszoktuk a másfél-két méteres távolságtartást, a maszkhordást és kézfertőtlenítést. S bár nem könnyen, de hozzászoktunk a kötelező vagy önkéntes karanténhoz, a kijárási korlátozáshoz, vagyis ahhoz, hogy nem mehetünk oda, ahová akarunk, nem találkozhatunk azzal, akivel szeretnénk.