Jézus követése önmegtagadás és kereszthordozás (24). Jézus Krisztus az élet Ura. Nem az élet megtagadásáról van szó Jézus Krisztus követésében, hanem a saját határtalan önzésem megtagadásáról, éppen azért, hogy kiteljesedhessen az élet – másoké, és ezáltal az én életem is. A kereszt hordozása nem Jézus Krisztus páratlan, megváltó keresztjének hordozását jelenti, hanem – éppen az ő keresztjének erejébe kapaszkodva – a ránk rótt „keresztét”: megharcolni a hit harcát önmagunkkal, elfogadni Istentől kapott kereteinket, életutunkat, és abban kiteljesedni, valamint hitvallóan képviselni Jézus Krisztust, aki a feltámadás és az élet (Jn 11,25). Jézus Krisztus követésében soha nem a kereszté és az önmegtagadásé a végső szó, hanem mindig az életé és az üdvösségé.

2Móz 3.

13. zsoltár

Egyik éjszaka nem tudtam aludni, próbáltam dolgozni, a háttérben, a tévében egy zenekar koncertje szólt. Ügyet se vetettem rá: háttérzörej… Majdnem el is kapcsoltam. Aztán azt vettem észre, figyelem a zenét: remek fúvós hangszerelés, nem a megszokott tucatpopzene, hanem valami más. A végén már csak arra figyeltem, kiderül-e végre, hogy kik ezek. Parov Stelar budapesti koncertje volt. Sok más mellett az ragadott meg, hogy egy szám ugyanaz a téma, amelyet parádés változatossággal, fúvós harsogással ismételnek, közben a százezres tömeg velük együtt tapsolja, dúdolja, énekli azt. Most is bennem zengenek a dallamok. Miért említem ezt? Azért, mert Jézus megdicsőülése rámutat keresztyén hitünk és életünk egyetlen témájára, amelyet minden variációban újra- és újramondunk: ő a mennyei világ világosságát, ragyogását hozta el földi életünk homályába (2), az öröklét bizonyosságát (3), a valóságos jót, mert az ő közelében „jó lenni” (4–5). Jézus Krisztus az Atya biztató, utat mutató, félelmeket tompító, megváltó szava hozzánk, halandó emberekhez (8). Ő megszólít minket, hogy legyen erőnk, reménységünk és örömünk a „hegyről” lemenni a „völgybe”, és ott csakis őt látni, hirdetni és élni, bármit teszünk is (3). Ő, az Úr Jézus Krisztus, a mi egyetlen üzenetünk. Mindent látunk, mindenre nyitottak vagyunk, de csakis Jézus Krisztusra tekintve, az öröklét üdvösséges távlataiba helyezve értékelünk mindeneket. Nincs más igazodási pont, nincs más látásmód, nincs más kapaszkodó, csakis Jézus egyedül!

2Móz 4,1–17.

235. dicséret

Az epilepsziás fiú meggyógyítása. Jó volt, mindennél jobb volt Jézussal lenni, fent a hegyen, és beletekinteni az örökkévalóság ígéretes, maradéktalan valóságába. Lejövet a hegyről, a völgyben azonban újra szembesülni kellett az emberlét minden nyomorúságával: testi-lelki-idegi betegség, súlyos szenvedés, kiszolgáltatottság és tehetetlenség. Eljön az időszak, amikor nem tudnak meggyógyítani bennünket. Döbbenetes az a pont, amikor a beteget már az orvosok is a „sorsára” bízzák (14–16). Itt azonban súlyosabb dologról van szó, mint testi betegségről. Itt arról van szó, hogy Isten gyógyító hatalma helyett megszállt bennünket a gonosz. Minden mértéktelenség, minden félelmekkel teli idegeskedés, minden pótcselekvés, minden mánia, minden szenvedélybetegség erre utal. Jézus nélkül megszállottak vagyunk. Csak ő tud segíteni rajtunk, aki a gonosznál is nagyobb hatalom. Csak ő szabadíthat meg bennünket. A szabadítás több, mint a gyógyulás (18–19). Igen, kicsi a hitünk, mustármagnyi sincs. Sőt, gyakran vagyunk hitetlenek és elfajultak. Milyen a mi nemzedékünk? Bizony, tűrhetetlenek vagyunk, és Urunk még mindig tűr bennünket. Tart még a kegyelmi idő (17). A tanítványok tehetetlensége is erre mutat rá: csakis az Úr tud megszabadítani! (18)

2Móz 4,18–31.

171. dicséret

Jézus megfizeti a templomadót. Seregnyi teológiai kérdést hoz elénk ez a történet. Most csak egyet tudok ezekből kiemelni: Isten gyermekeinek boldog kiváltsága, hogy ők szabadok (Gal 5,13). Isten gyermekei abban a kegyelmi állapotban vannak, hogy hitük napról napra erősödik, ezért mindenre nyitottak, mindenkit meghallgatnak, mindent megfontolnak, miközben ez a nyitottság csakis a saját hitüket erősíti (26). Szabadságuk van arra, hogy nemet mondjanak arra, ami ellenkezik Isten kijelentett és tökéletes akaratával (ApCsel 5,29), és ami – akármilyen csalafinta és kísértő módon jónak és élvezetesnek lenne is feltüntetve – nem használ sem nekik, sem másoknak, sem a közösségnek, sem a világnak (1Kor 6,12). Isten gyermekei szabadok, mert nem a külső kényszer, nem az előírt törvény kényszeríti őket az Isten akarata szerinti rend betartására. Isten ugyanis gyermekei értelmébe és szívébe véste az ő üdvösséges rendjét (Jer 31,33), az emberi élet kiteljesedésének, boldogságának egyetlen forrását (Zsolt 1,1). Isten gyermekei nem azért tartják be az Úr áldott törvényét, mert erre mások – félelmet keltve – intik őket, főként a sok „nem szabad” tiltás megfogalmazásával vagy ítéletes fenyegetésekkel. Isten gyermekei nem is azért igazodnak az Úr rendelkezéseihez, hogy kiérdemeljenek valamiféle jutalmat, hanem azért, mert ők Jézus Krisztusban már mindent megkaptak. Az üdvözült ember szabad ember.

2Móz 5.

74. zsoltár

Ki a nagyobb? Az ember örök kérdése ez: naggyá lenni (1). Jézus nem a szándékot utasítja el, hanem a nagyság bibliai, isteni értelmére tanít bennünket. Jézus Krisztus azért jött, hogy „naggyá” legyünk, életünk kiteljesedjen az ő akarata szerint (Jn 10,10). Istennek kedves nagyság azonban nincs megtérés nélkül, a mennyei Atya előtti leborulás nélkül, az Isten életet megtartó akaratának alázatos, másokat is befogadó szolgálata nélkül (2). Megtérés nélkül a nagyság csak rombol, pusztít, megbotránkoztat (6– 7). Jézus odahívott egy kisgyermeket, és rá mint példára mutatva szólt az Istennek kedves nagyságról. A gyermek tehát itt példa arra nézve, hogy az Isten gondolata szerint abban van az igazi nagyság, ha valaki tud kicsi maradni, képes magát megalázni. A kisgyermek egy bizonyos korig minden rosszasága ellenére ragaszkodik szüleihez, és elismeri az apjától való függést. Hogyan érthetné a ma embere ennek a példázatnak bármely elemét is, hiszen a családokban sokszor nincs apa, nincs függés, nincs nevelés (3–4)! Adj megtérést, Urunk!

2Móz 6,1–13.

28. zsoltár

E sorok írása idején sok beteget és haldoklót kerestem fel a kórházban. Egy idős barátom súlyos beteg lett. Segítség nincs. Otthon szeretne meghalni. Retteg az éjszakától. A kórtermi, egyáltalán a kórházi viszonyok eleve betegítenek. Tartja magát a barátom, és egyszer csak elcsuklik a hangja. Nagy vezető volt egykor, ma már senki sem emlékszik rá. Nem is vár semmit. Szeretne előremenekülni, hazamenekülni (11–12). Elveszett az ember: tévelygünk, (el)tévedünk, elveszünk. Kertelhetünk bármit az élet szépségéről. Jézus Krisztus nem kertel. Ő kimondja, hogy elveszettek vagyunk: a száz bárányból álló nyájból mind a százan. Ő mind a százat számontartja, és adott pillanatban az után az egyetlen után nyúl, aki éppen akkor a legelveszettebb. Egyenként számontartja a pásztor a nyáját, és mindig az éppen legelveszettebb a legfontosabb számára. Egyen-egyenként fel vagyunk írva (12). Ez az örömhír azt is jelenti, hogy nem enged elveszni bennünket, hanem utánunk jön, megtalál, és nagy az öröme felettünk (13). Ő azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet (11). Ő azért jött, hogy egy se veszhessen el közülünk (14). Kik közül? Erre a kérdésre csakis az Úr adhat választ.

2Móz 6,14–30.

502. dicséret

A gyülekezet: testvéri közösség. A mai világban szükségünk van arra, hogy legyen olyan közösségünk, ahol a megváltó Krisztus szeretetében újjászületve mi is krisztusi szeretettel szerethetjük egymást. A gyülekezetben ez a krisztusi szeretet járja át az intést (15–18), az egyetértést (19) és az istentiszteletet is (20). Nagy kérdés azonban: megvalósul-e, legalább a gyülekezetben, a krisztusi testvériség? Sok tekintetben civil körnek látom a gyülekezeteinket is, amelyek tagjai elsősorban nem az Isten Igéje köré gyülekeznek össze, hanem csak úgy a maguk számára és sok „hasznos” tevékenység művelésére. S akik nem evangéliumi módon intenek, hanem gyarló módon véleményeznek, pletykálnak, szapulnak, rágalmaznak mindenkit, még a ki sem hűlt halottat is, akik alig valamiben értenek egyet, ehelyett inkább a maguk igazát és akaratát képviselik mindenen át, akik tehát nem krisztusi szeretettel veszik körül egymást. Csak ahol valóban az Úr nevében gyűlnek össze, az Úr szavára figyelnek, és minden más élettevékenységük ebből következik, ott van gyülekezet, egyetértés, krisztusi intés, krisztusi szeretet és az Úr áldó jelenléte. Legalább a családunk legyen gyülekezetté!

2Móz 7,1–25.

237. dicséret