Létezik az Isten által teremtett emberben olyan erkölcsi világrend, amelyet kortól, vallástól, kultúrától függetlenül mindenki ismer, sőt elismer. Ez pedig az, hogy a bűn büntetést követel. Bár a normák sokfélék lehetnek, de nem tudunk olyan kultúráról, legyen az vallási alapú avagy annyira szekularizált, mint a mai Nyugat, amely ne alkalmazná az erkölcsi világrendnek azt a törvényét, hogy a normaszegés nem maradhat büntetlen. Ha ugyanis a bűnnek nincs következménye, vagyis büntetése, akkor felborulna az erkölcsi világrend, s lehetetlenné válna bármiféle közösség megszervezése. Ezért van központi hatalom, állam, vagyis nyersen fogalmazva egy erőszakszervezet, amelynek egyebek között az a dolga, hogy intézményes formában fenntartsa a bűn és büntetés közti elválaszthatatlan összefüggést.

A keresztyénség kegyelemfogalma azért döbbenetes, mert teljességgel átértelmezi az erkölcsi világrendnek ezt a törvényét. Ugyan nem szünteti meg a bűn és büntetés elválaszthatatlan egységét, mégis az a tartalma, hogy a bűn és büntetés között nincs szükségszerű és kikerülhetetlen ok-okozati összefüggés. Vagyis a bűnösnek nem feltétlenül kell elszenvednie a büntetést. Ez nem azt jelenti, hogy az erkölcsi világrend törvénye megszűnik, s a bűn következmények nélkül maradhat, hanem azt, hogy Jézus Krisztus halálában valósul meg az a büntetés, amelyet valójában minden embernek el kellene szenvednie. A kegyelem az, hogy az embernek nem kell meghalnia. Élhet.

A kegyelem keresztyén fogalmának persze csak akkor van értelme, ha létezik olyan abszolút mérce, amelyhez képest azt lehet mondani, hogy minden ember bűnös. Ha ugyanis nincs, akkor nyilván nincs ítélet sem, s ha nincs ítélet, akkor nincs mi alól felmenteni: a kegyelem fogalma kiüresedik.