Nem egyszerű vállalkozás olyan könyvről írni ajánlót, amely annyira megérinti az embert, hogy még az újralapozgatáskor is valami elszorul odabent, és hirtelen homályossá válik a látása, pedig az orrán ül a szemüveg. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy a szerző és e sorok írója ugyanazt a korosztályt képviseli. Azt, amelyik a hetvenes-nyolcvanas években élte a gyermekkorát a mai technikai újdonságok ismerete, a már természetessé vált információáradat és árubőség nélkül. A kötet írója Erdélyben, egy kis faluban – én Magyarországon, a fővárosban voltam gyerek. Szerényebb körülmények között éltünk, de sokkal elégedettebben és boldogabban, mint a mai gyerekek, akik előtt a nap huszonnégy órájában minden létező felületen, két kézzel húzzák a „mid lehetne még” mesterséges édesítőszerbe mártott százszínű madzagjait. Mi még készítettünk faágból és dugóból horgászbotot, még csodák palotájának láttuk a cukrászdát, megbecsültük, ha kevés ajándékot kaptunk is, felnéztünk a tanítóinkra, ismertük a szomszédainkat, és nem estünk kétségbe, ha áramszünet miatt sötétbe borult az utca.

Fábián Tibor újságíró, publicista, református lelkész Ilyenek voltunk című könyvében nem idealizálja a gyermekkori emlékeket, nem a „bezzeg az én időmben” hamis nosztalgiájával eleveníti fel a szocializmus korszakában megélt eseményeket, hanem őszintén, tárgyilagosan, mégis izgalmasan ír úgy, hogy közben időnként könnyeket csal azon olvasók szemébe, akik maguk is átélték ezeket az éveket. Emellett alkalmankénti (teljesen érthetően) kritikus megközelítésével fenn tudja tartani azok figyelmét is, akik később születtek, de érdekli őket, milyen volt magyar gyereknek lenni a szocializmus idején Romániában.