A visszatérés

Nyolc héten át légüres térbe került a templomunk. A leglélekfájdítóbb az volt, amikor a vasárnapi istentiszteletre hívogató harangszót hallgattuk. Némán, a szokásos készülődés nélkül. A harang és az azt működtető rendszer nem vett tudomást járványügyi körülményeinkről, szokásához híven hűségesen hívott minket, de mi nem mentünk, nem mehettünk. Helyette a világhálón bíbelődtünk, hogy sikerüljön megtartani az online istentiszteletet, vagy hogy megfelelő formában posztoljuk az igehirdetés leírt változatát. Hozzá előzőleg képeket készítettünk a templomról. Időnként a belső térről is. Mintegy emlékeztetőleg: a templom ugyan üres, de visszavár.

Nyolc sanyarú vasárnap telt el így. Köztük a húsvét és az anyák napja is. Valami reánk dőlő nagy csenddel, ahol ugyan a tévé, a rádió és az internet mondta az igéket, egyszóval minden eszköz a segítségünkre sietett, csak éppen a templombelső volt néma.

Furcsa volt látnunk önmagunk és mások reakcióit, hiányérzetét. Volt, aki azt mondta, bárcsak megnyílna a templom ajtaja ismét, ezután minden vasárnap itt lenne. Kedvesen mosolyogtam, és tudtam, hogy nem mond igazat. Azóta sem jött. Mert a hit lábak nélkül, tettek nélkül csak üres, elszálló szóbeszéd, nem áll össze mindennapi valósággá.

Nyolc hét, nyolc szomorú vasárnap – sokféle megtapasztalás. Jól látszott, hogy akinek eddig fontos volt a templom, az istentisztelet, aki eddig is jelen volt, az hiányolja, és ugrásra készen várja a lehetőséget. Akinek pedig eddig sem volt fontos a vasárnapi csendes óra, az talán észre sem vette, hogy a beharangozást most nem követi istentisztelet. A hívők megerősödtek hitükben, az Úr iránti elköteleződésükben, mint ahogy sajnos azok is a maguk képzelgésében, akik mástól remélnek megtartatást. Egyszóval ahogy szépen, fokozatosan megnyitották a kocsmákat, a plázákat, majd Romániában utolsóként a templomokat, mindenki visszament, visszatért oda, ahová eddig is járt, ahová eddig is tartozott.

Néhány hete emléktáblát avattunk. A nyolc vasárnap emlékére, amikor üres maradt a templom. Mégis hálás emlékezéssel, hogy kegyelemből megtartattunk a világjárvány közepette. Mementóként az utánunk jövőknek, lássák: ilyen is volt. Hitünk próbájaként. A tábla rendhagyó módon nem a templomra, hanem a kerítésre került, hogy a járókelők is jól lássák, olvassák. Hogy Csiha Kálmán kedves, kérlelő szavai biztassák a szívet, s ha kell, fájdítsák a lelkiismeretet: „Sok értéktelen limlomot / elrabolt tőlünk ez az élet, / de meghagyta a templomot. / A templomot ne hagyjátok, / a templomot szeressétek! / Szeressétek a templomot!”