Csodálatos példázat ez, nem csak a megbocsátásról. El vagyunk adósodva. Ez akkor is súlyos és szorongató helyzet, ha már lejártak a banki hiteleink. Ugyanis életünk – minden igyekezetünk ellenére – hemzseg a hibáktól, tévesztésektől, mulasztásoktól, vétkektől, bűnöktől (21–25). Egyetlen lehetőségünk van: leborulunk Urunk előtt, és türelemért, kegyelemért könyörgünk. Ebben a leborulásban, magunkat megalázva döbbenünk rá arra, hogy eddig is az Úr kegyelméből éltünk. Urunk most is lehajol hozzánk, megszán, felemel, krisztusi türelemmel megbocsát, tartozásunkat elengedi, szorongatott helyzetünkből kiszabadít, emberlétünk nyomorúságából megvált. Ez az evangélium (26–27). Döbbenetes, hogy mi megkaptuk az Úr kegyelmét, másokkal mégis irgalmatlanok vagyunk, egyházban és világban egyaránt. Mi annyi mindent kaptunk az Úrtól, azzal mégis annyiszor visszaéltünk. Ennek ellenére még mindig élünk, még kegyelmes és irgalmas velünk az Úr. Mi pedig annyira türelmetlenek és kegyetlenek vagyunk egymással! Amikor a másikat érinti valami, az nem számít, amikor engem érint ugyanaz, akkor hasadjon meg bele a világ (28–35).

2Móz 7,26–8,28.

45. zsoltár

Kérdés a házassági elválásról. A házasság Isten teremtési rendje, örök szövetség, amelyben az Isten akarata által egymásnak szánt férfi és nő egy testté lesz mindenben. A házasság a legintimebb, legszentebb emberi közösség, amelyen Isten áldása van. Amikor két ember megismeri és megszereti egymást, és életük folyama egymásba ömlik, akkor hisszük, hogy ez nem véletlen, hanem Isten kötötte egybe őket, ezért azt ember többé szét nem választhatja. A nagy Dunából sem lehet Passau után szétválasztani azt, ami az Innből és a korábbi Dunából való (4–6). A házasság ajándékát különösképpen támadja a kísértő. Az ember legnagyobb nyomorúsága, hogy parázna, házasságtörő minden tekintetben: megunja és megszokja azt, ami van, és újra, változatosságra, addig ismeretlen élményekre és élvezetekre vágyik. Szívünk kemény és ingatag, gondolatainkról nem is beszélve (7; Mt 5,28). Jézus rámutat Isten eredetei gondolatára, amely az örök hűség. A tanítványok is megijedtek, hallva a jézusi mércét (8–10). Higgyük el, Isten nekünk akar jót, mert szeret bennünket! Nincs nagyobb ajándék a házasságban kiteljesedett életnél. Ez azonban kegyelmi állapot. Valljuk, hogy akinél elromlott, megadatik az újrakezdés lehetősége, de csakis az Úrban.

2Móz 9.

208. dicséret

A gyerek kicsi. Mindenki nagy akar lenni, és a sok-sok „nagy” ember megemészti egymást. Ez a „hatalmas nagyság”, ez a felnőtt állapot a mi legnagyobb bajunk. Pedig az egyetlen, hatalmas Isten Jézus Krisztusban kisgyermekké lett az első karácsonyon, megalázta magát (Fil 2,6–8). A gyerek őszinte – egy bizonyos korig. Bizony, manapság hamar eltanulják a gyerekek a felnőttséget a hazugságban, a képmutatásban. Jézus azt mondja, a kisgyermekeké a mennyek országa. Micsoda energiát fektetünk a játszmáinkba, egymás provokálásába, miközben csupa elrejtett szándék, csupa hátsó gondolat az egész világunk. Nem merünk sem kicsik, sem őszinték lenni. Gyerekeink is hamar felnőnek. Messze is van tőlünk az Isten országa, az igazság, a Szentlélek általi békesség és az öröm. A gyereknek van apja. A gyereknek mindig hatalmas apja van, aki mindent meg tud tenni, minden ellenséget le tud győzni, hiszen ő a legbölcsebb és a leghatalmasabb a kisgyerek számára. Ez az Atya felvesz az ölébe, megölel, megáld. Jézus ölében lenni jó. Nem kell félni már semmitől sem. Tégy bennünket kisgyerekké, Urunk!

2Móz 10.

511. dicséret

Érdekli a ma emberét az örök élet? Minden koncentrációnk a földi életre irányul, azon belül is a jelenre, mint akik sohasem halnak meg, és valójában a másik halálára is legyintenek (16). Ez az ifjú szeretné az örök életet. Értékelendő buzgalom. Amikor Jézus kérdésére rávágja, hogy a parancsolatokat ő mindig megtartotta, akkor Jézus egy, az ifjú életéből vett példával megmagyarázza a nyolcadik és a kilencedik parancsolatokat: add el a vagyonodat, mert a másiké is nálad van (18–22)! Az ifjúnak nagy vagyona volt, ezért szomorúan távozott. Nem a gazdagsággal van baj, hanem azzal, hogy nem látjuk be, nagyon sokan vagyunk gazdagok, és Istené mindenünk, a javaink, amelyek nagy részét Isten nem nekünk szánta, csak nálunk rakta le, hogy továbbadjuk azokat. Mi azonban képtelenek vagyunk elengedni azt, ami egyszer már a kezünkbe került, és képtelenek vagyunk arra is, hogy kimondjuk: elég ennyi (23–24). Mi nem vagyunk jók, csak az Isten és az ő Krisztusban közölt kegyelme (17). Nekünk lehetetlen bejutni az örök életre érdemből. Csakis kegyelem által üdvözülhetünk, mert ami embernél lehetetlen, Istennél lehetséges (25–26). Viszont: hitben járva az ember újjászületik, és Isten Lelke által egyre inkább megtanul adni és megelégedni (1Tim 6,6).

2Móz 11.

151. dicséret

A világ mostani és eljövendő új formája között ellentétes a viszony. Ami itt értéknek látszik, az ott semmivé válik: elsők és utolsók szerepe minden tekintetben végzetesen felcserélődik. Krisztus egyházának az a feladata, hogy már itt, a földön egész szolgálatával „előlegezze” a jövőnek ezt a rendjét. Aki valóban Jézus Krisztus követése miatt lett utolsó ebben a világban, azt mindig elsőként hordozza kegyelmében az Isten. Aki Jézus követését érdemnek tekinti, és magát mások elé helyezi, az tündöklő elsőnek tűnik, de valójában utolsó (30). Igazából az Isten kegyelmének ajándéka az örök élet, amely megáldja ezt a földi életet is. Isten kegyelmének ajándéka az is, ha Jézus Krisztusért elhagytunk mindent, azaz ő lett a mi Urunk, az életünk irányítója, minden dolgunk értékének meghatározója. Akit, amit az Úrért elhagytunk, azt az ő áldásával kapjuk vissza már ebben a világban, „odaát” pedig az örök életet kapjuk. Ne felejtsük el: ebben a világban minden csak időlegesen a miénk, egyszer el kell engednünk szeretteinket, kincseinket, érdemeinket, és csakis az Úr marad nekünk, meg „odaát” mindenki és minden, akit és amit az ő kezéből fogadtunk el (29).

2Móz 12,1–20.

183. ének

A szőlőmunkások. A gazda megegyezett a munkásaival, mennyit kapnak egynapi vagy egyórai munkáért. A gazda tartotta is magát a megegyezés szerinti egy dénárhoz, amely függetlenül a munkában eltöltött időtől, mindenkinél egyformán ennyi volt. A példázat ezen a ponton rokon a talentumok példázatával, hiszen csakis az odaadó, hűséges sáfárság számít az Úr előtt, nem pedig a számokban kimutatható eredmény (Mt 25,14–30). Aki több ajándékot kapott, több tehetséget, attól sokkal többet vár az Isten, és a „bér” nem lesz ettől több. A mi „gonosz szemünk” (15. vers, Károli-fordítás) azonban csak számokban, statisztikákban, eredményekben, haszonban, még több profitban tud gondolkodni. Ez a gonosz szemléletmód azonban tönkretesz. Meg kell térni, igazán meg kellene térni (Mk 1,5)! Isten szeme, tekintete, szemlélete, cselekvése egészen más. Ő ezt mutatta meg Jézus Krisztusban, és az őáltala elhozott országban. „Isten országa nem jogrend, hanem kegyelmi rend, ahol Isten észfeletti, szabad és nem számolható jósága uralkodik. Az érdemre, teljesítményre építő gőg, önzés és irigység nem bírja elviselni a kegyelem bőkezűségét. A kegyelem világában nincsenek jogok, sem előjogok.” (Ravasz László)

2Móz 12,21–51.

126. zsoltár

Ezen a földön még a mennyei világra nézve is csak úgy tudunk gondolkodni, hogy ki az első. Én és az enyéim legyenek az elsők. Zebedeus fiainak anyja megy oda Jézushoz ezzel a kéréssel, a fiai elsőbbségének ügyében. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy nem is maguk a fiak, hanem az anyjuk „lobbizik” Jézusnál gyermekei ügyében. Sok itt a baj: kiskorúságban tartott, „infantilizált” gyerekek, „lobbizás” a felsőbbségnél, a magam ügyében, a saját érdekeimet képviselve, kapcsolatok és sokféle eszköz segítségével, mindenkin átnyúlva, mert én akarok lenni az első. Ha nem én vagyok az első, akkor elhatalmasodik rajtam a harag, az irigység, a gyűlölet, ahogy a többi tanítvány is megharagudott Zebedeus fiaira, anyjuk kérése miatt (24). Ilyen az ember. Ez a bűn. Ebből fakad az ember minden nyomorúsága. Ez az istentelenség diagnózisa (20–21). Mára ennyi, nem oldom fel, legközelebb folytatjuk.

2Móz 13.

152. dicséret