... anyagi és egészségi állapotra törekszünk, kényelmes életre, de nincs, aki ezt biztosítani tudná nekünk – habár mindenki ezt szeretné elhitetni velünk. A biztosítótársaságok versengenek a kegyeinkért, a pénzünkért. De csupán annyit kínálhatnak, hogy ha már megtörtént a vihar, a tűzeset, a baleset, a rablás vagy egyéb nem várt esemény, amelynek következtében egészségügyi vagy anyagi kárt szenvedtünk, utólag enyhítenek a ránk zúduló bajokon.

Utólag kárpótolnak minket. Előre senki semmit nem tud garantálni, nem tud garanciát adni arra, hogy nem történik velünk baj. Pedig ezt szeretnénk minden vonalon: gazdasági és egészségi állapotunkban, emberi kapcsolatainkban. Ezt várjuk el Istentől is.

Biztonságra törekszünk. Ez természetes, mert alapvető szükségletünk. Körülvesszük magunkat vagyonvédelmi berendezésekkel, megfigyelő kamerákkal, riasztórendszerekkel, amelyek némiképp visszatarthatják az illetéktelen behatolókat, megakadályozhatják akciójukat. Ösztönösen tárgyakat birtokolunk, vagyont gyűjtünk, és ellenőrizzük a környezetünket. De minél inkább törekszünk rá, annál kevésbé érezzük magunkat biztonságban. Hiába a berácsozott lakásajtó, az óvintézkedések, a biztosítási kötvények.

A koronavírus-világjárvány pedig alapvetően megrendítette az egyébként is törékeny és bizonytalan biztonságérzetünket. Korábban szerzett kincseink nem óvnak meg a betegségtől. Most az előállítandó vakcinában, a védelmet nyújtó oltásban reménykedünk. Mert ha lesz, akkor visszaszerezzük a kontrollt az életünk fölött. Továbbra is magunkban és a tudományunkban bízunk, nem a felső segítségben. Pedig csak úgy tudunk kilépni az ördögi körből, ha Istennél keressük az oltalmat.

Egyedül az életet adó Istenbe vetett bizalom és reménység ad képességet a rugalmasságra, alkalmazkodásra ebben a megváltozott helyzetben, hogy elfogadjuk gyöngeségünket, törékenységünket anélkül, hogy összetörnénk. Nincs biztosíték: kiszolgáltatottak vagyunk, szükségünk van a Megváltóra és vigasztaló Lelkére. A belé vetett bizalom ad békességet veszteségeink, szenvedéseink és kétséges vagyoni helyzetünk ellenére.

Ezt a hitet fogalmazza meg biztatón a költő: „Nem te, hanem Ő, / talán azért is Ő, mert Nála / a virrasztás végtelen kegyelme, / kérdéseidre már hangtalan felelne / élet-gyertyád szüntelen lobogása. / Fényénél tollad hajnalig imádkozott, / hogy „kétkedő fajod” is belássa: / a lét eleve nem lett elátkozott… / bár annyiszor voltál lent a mélyben, / Ő veled volt mindhárom személyben.” (Nagy Gáspár: Szüntelen virrasztás)