Köznapi értelemben a szabadság az önrendelkezés képességét jelenti. Szabad az, aki képes arra, hogy megvalósítsa az akaratát. Csak az a probléma, hogy mindenkinek van akarata, és ezek az akaratok szükségszerűen ütköznek. A kérdés mindig az, hogy kinek az akarata valósuljon meg. Az akaratok közötti konfliktusok végigkísérik az ember életét jóformán születésétől fogva, minden élethelyzetben. Az emberi élet folytonos tapasztalat arról, hogy a szabadságnak korlátjai vannak, és a korlát: a másik ember akarata. Mi más? Nem kell azt gondolni, hogy az, ami a nagypolitikában, a világtörténelemben zajlik, valami egészen más, mint amit a hétköznapi életben nap mint nap átélünk.

Az emberi történelmet egyetlenegy kérdés mozgatja: kinek az akarata érvényesüljön? A szabadságvágy mindig akkor és azok részéről jelenik meg, akiknek a rovására egy másik akarat érvényesül. Ilyen helyzetben a szabadság úgy tűnik, mint ami a végső és egyetlen megoldás az emberi élet nagy problémáira. Ezért van az, hogy a szabadság vágya, az érte folytatott küzdelem mindazok részéről, akik elnyomottnak érzik magukat, képes azt az illúziót is megteremteni, hogy ha eljön a szabadság, akkor máris beköszönt a várva várt ideális emberi lét.

Csakhogy van egy probléma. Miután a szabadságért folytatott küzdelmek mindig emberek között zajlanak, a szabadság amúgy elvont, megigéző eszméje és mágikus hatalma mögött valójában mindig az az igény működik, hogy a mások akaratával és hatalmával szemben az én akaratom érvényesüljön. Magyarán, minden szabadságigény legalján mindig ott van az önzés, a hatalom akarása