Hosszú ideig amolyan hivatalos fotósa voltam az egyik nagy hazai komolyzenei fesztiválnak. A hivatalos fotósnak azért jó, mert olyan helyekre is bejuthat, ahová más nem, készíthet képeket a „kulisszák mögött” – ugyanakkor van egy nagy átka is ennek a munkának, hiszen a feladatai közé tartozik az is, hogy a „háttéralkuk”, a szponzori megállapodásoknak való megfelelés képi dokumentációját is elkészítse. Magyarán minden egyes koncert helyszínén szépen le kellett fényképeznem a megjelenő notabilitásokat, és ami még izgalmasabb feladat: a támogatói plakátokat, lehetőleg úgy, hogy a plakát mellett az előadás közben a művészek és a közönség is jól látható legyen.

Ezek a képek persze többnyire a süllyesztőben végezték, de előfordult, hogy külön elvárásként fogalmazódott meg, hogy a fotó úgy készüljön el, hogy azt a szponzor saját reklámtevékenységére is használni tudja. Ilyenkor arra is ügyelni kellett, hogy az illető támogató logója, neve jól láthatóan, mégis a háttérben szerepeljen, a néző pedig a kép fő témájaként a művészeti eseményt azonosítsa.

Nem szerettem ezeket a feladatokat, de azzal vigasztaltam magam, hogy ez igazából semmiség ahhoz képest, amit a klasszikus zenénél nagyságrendekkel nagyobb tömegeket és pénzeket megmozgató sporteseményeken lehet látni. Egy Forma–1-futam televíziós közvetítését követve az ember alig talál üres felületet a pilóták ruháin vagy az autókon, mert mindent elborítanak a támogató cégek logói és feliratai. Lassan ugyanez a helyzet a foci- vagy kézilabda-mérkőzéseken is, nem is beszélve arról a végtelenül idegesítő reklámdömpingről, amely egykor a pályák szélén húzódó feliratokat felváltó elektronikus kijelzőkről villódzik a néző szemébe. Ez a megoldás már egyáltalán nem olyan diszkrét, mint amire annak idején engem kértek.