Napjainkban különösen is érezhető, hogy a szavak és a kommunikáció komolyan vétele mennyire sokat vesztett az értékéből. Sokszor halljuk azt a kifejezést, hogy kiüresedtek a szavak, mert nincsen mögöttük tartalom, vagy aki beszél, nem hitelesen szól, mert az élete mást mutat. Az ilyen emberrel kapcsolatosan kérdezi a zsoltáros: „Mit érdemelsz, mit fogsz majd kapni, te csalárd nyelv?” (Zsolt 120,3) Sőt egyenesen azt kéri: „Uram, ments meg engem a hazug ajkaktól és a csalárd nyelvtől!” (Zsolt 120,2)

Az Ószövetségben több helyen is olvashatunk a csalárd nyelvről és a csalárd nyelvű emberről. „Az álnok szívű embernek nem lesz jó vége, és a csalárd nyelvű bajba kerül.” (Péld 17,20) „Hiszen gazdagságuk csupa rablott holmi, a város lakói hazugságot beszélnek, csalárd nyelv van szájukban.” (Mik 6,12) Láthatjuk, hogy azok az emberek, akik csalárdok beszédükben, álnok szívűek és hazugok, azaz nem egyenes emberek, hanem mindig azt és úgy mondják, hogy a maguk javát munkálják.

Sokszor kísérti meg a keresztyén embert is a nyelv csalárdságának a bűne. Például amikor féligazságokat, félinformációkat közlünk másokkal, vagy amikor nem merjük megmondani az igazat, mert félünk a következményektől. Nem véletlenül mondja Jakab apostol, hogy „ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét.” (Jak 3,2)

Vajon nekünk milyen a beszédünk? Mennyire van összhangban az életünk a szavainkkal? A szavak, a beszéd, a nyelv lehetnek öncélúak, amikor az ember bábeli magasságokba akar törni, hogy nevet szerezzen magának (1Móz 11,1–9), de lehetnek Istennek szenteltek, ha jobbítani akarunk és békességre törekedni, „amikor minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2,11).