Nem tudunk olyan kultúráról, amelyik ne ismerné a rossz és a jó fogalmát. Konkrét tartalmuk, tehát az, hogy mikor és hol mit tartanak jónak és rossznak, kultúrafüggő lehet, de az nem, hogy ezek az ideák egyetemesek és kortalanok.

Úgy tűnik, csak az emberben van meg az a képesség, hogy tetteire erkölcsi értékítélettel reagáljon, s azt tudja mondani valamilyen cselekvésre, hogy az jó vagy rossz. Ha az ember csak ösztönlény lenne, ha nem tudna kívül emelkedni önmagán, akkor a jó és rossz képzete sem tudna megszületni. A titok éppen az, hogy miközben az ember ösztönlény, vagyis teljesen a természet része, mégis egy olyan része, amely mintegy kívül kerül önmagán, és önmagát a természettől idegen, attól független erkölcsi világrendben tudja elhelyezni. Ön-tudata van.

Az meg végképp különös, hogy miközben az ember mint anyag részt vesz a természet nagy körforgásában, él és meghal, mégiscsak létezik egy olyan képzet, hogy az emberi életnek erkölcsi jelentése, súlya és tétje van. Az élet nem csak úgy jelenik meg, mint természeti jelenség, hanem főleg úgy, mint erkölcsi kihívás. A természetnek nincs erkölcse. De az embernek van. Az olyan szavak, mint küldetés, rendeltetés, feladat, kötelesség pontosan jelzik ezt. Ez a kettősség adja az emberi léthelyzet feszültségét.