Mózes azt hitte, ennél rosszabb már nem lehet. Már akkor tudta, hogy baj lesz, amikor kifelé jöttek a fáraótól. Ismerte őt gyerekkora óta, tudta, hogy nem hagyja bosszú nélkül a sértést, amelyet elkövettek ellene. Mert sértésnek tekinti, hogy azt kérték, engedje el a népet.

– Lusták! Lusták ezek mind! Még hogy áldozni akarnak az istenüknek! Na persze! Nem fűlik a foguk a munkához, ennyi az egész! És Mózesnek még van képe ideállítani elém, és parancsolgatni valami soha nem látott isten nevében. De majd én megmutatom, ki az úr Egyiptomban, hogy ki parancsol a zsidóknak: az a pusztai isten vagy én.

Még aznap parancsot adott ki, hogy nehezítsék meg a zsidók munkáját. Vessenek téglát, mint eddig, a Nílus agyagos földjéből, de ne kapjanak több szalmát. Azt szerezzék be maguk. De ugyanannyi téglát készítsenek, mint eddig.

A nép kétségbeesett, és Mózes ellen fordult. Szidták, vádolták, és ő nem tudott mit mondani. Csak Istennel tudott beszélni. Neki sorolta el a baját, bánatát. Tőle kérdezte: miért? Miért éppen őt küldte a nép szabadítására? Hiszen láthatóan kudarcot vall. És az Úr válaszolt:

– Nem te szabadítod meg a népet, hanem én. Csak menj, és tedd, amit mondok! De ne gondold, hogy könnyű dolgod lesz. Megkeményítem a fáraó szívét, és bár sok jelet és csodát teszek Egyiptom földjén, a fáraó mégsem hallgat majd rátok, amíg el nem következnek a csapások. Mert én ráteszem kezemet Egyiptomra, és akkor majd megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr!

Minden úgy történt, ahogyan az Úr mondta. Mózes csapásról csapásra azt hitte, ennél már nem lehet rosszabb. Amikor a Nílus vize vérré vált, a fáraó csak nevetett:

– Ezt az én mágusaim is meg tudják csinálni.

De a nép szenvedett, mert a Nílus halai elpusztultak, vize megbüdösödött, úgyhogy az egyiptomiak nem tudtak inni belőle.

Aztán jöttek a békák, özönlöttek a Nílusból, bementek a házakba, az emberek ágyába, a kemencékbe és a sütőteknőkbe is. Mózes el se hitte volna, ha valaki ezt elmeséli neki.

De aztán jöttek a szúnyogok, a böglyök, elhulltak az állatok, sebek, fekélyek lepték el az embereket. Ekkor már a mágusok sem tudtak versenyezni Mózessel. Elő se mertek bújni, olyan betegek voltak. A fáraó minden alkalommal megígérte, hogy most, most aztán tényleg elengedi a népet. De amikor a békák visszamásztak a Nílusba, amikor eltűntek a szúnyogok, a böglyök vagy a fekélyek, rögtön meggondolta magát.

És a helyzet egyre rosszabb és rosszabb lett. Jégeső verte el a termést. Azután jöttek a sáskák, olyan sűrű rajokban, hogy elsötétült az ég. De a fáraó csak addig engedett, amíg tartott a baj. Amint elmúlt a veszedelem, azonnal megmakacsolta magát.

Végül elsötétült a nap az égen.

– Tudom, miért jöttél! De elegem van belőled! – ordította a fáraó, amikor meglátta maga előtt Mózest. – Takarodj előlem! Vigyázz, ne kerülj többé a szemem elé, mert meghalsz, ha még egyszer meglátlak!

Mózes lehajtotta a fejét.

– Jól mondod. Nem látsz engem többé – válaszolta. És szomorú szívvel kiment a palotából. Tudta, hogy eljött az utolsó csapás ideje, és ez szörnyűbb lesz minden eddiginél.