Az Úr oltalmaz, megvéd, megtart (5). Úgy oltalmaz, mint ahogyan a repdeső madár szárnyai oltalmazzák a fészkét. Ismerjük az ide kapcsolódó gyönyörű igéket: „…Istenem! Szárnyad árnyékába menekülnek az emberek.” (5Móz 32,11, Zsolt 36,8; Zsolt 91,4) Hogyan értsük ezt a képet? Valóban szép. De igaz is? Sok széttaposott fészket, elpusztított fiókát láttam már. A szárnyak nem nyújtottak védelmet a vandáloktól. Még egy egész madársereg sem tudott volna védelmet nyújtani a durvasággal és irgalmatlansággal szemben a fészek kicsinyeinek. Csakhogy nem is ezt ígéri az Ige. Oltalmaz az Úr, megvéd az Úr. De ha nem oltalmaz, akkor megment a bajból az Úr szabadító hatalma. Ha pedig örök rendelése, üdvözítő akarata úgy döntött, hogy nem szabadít meg a bajból, akkor is megtart. Jézus Krisztus ugyan használja a csibéit szárnyai alá összegyűjtő kotlós képét Jeruzsálemre, népére, szeretteire, de ő nem madár, nem is ember, nem is e világi, ideig való „egyiptomi” (1–3) vagy asszír hatalom (8–9). Hanem ő hatalmas Úr, aki feltámadott a halálból, akinek egyedül van hatalma megtartani az életünket (5–6).

Jel 19,1–10.

468. dicséret

Tegnapi üzenetünket hangsúlyozza a mai igeszakaszból kiemelt kép is: rejtekhely az Úr, fedett hely, árnyék a tűző napon (2). Ezek a képek is azt hangsúlyozzák, mint a tegnapi: oltalmaz, megvéd az Úr, mint a repdeső madár a fészkét, mint a tető védi az embert a zivatar idején vagy a tűző napon. De ha nem oltalmaz, akkor megment az Úr a bajból, szabadító hatalma által. Ha pedig örök rendelése, üdvözítő akarata úgy döntött, hogy nem szabadít meg a bajból, akkor is megtart. Egyszer egy általam igen szeretett hívő ember gyónt nekem őszintén, súlyos testi szenvedések között. Ezt mondta: „Ha nem oltalmaz és kímél is, mégis megtart az Úr. Ugyan a jelen szenvedései között kegyelmi állapot megmaradni ebben a bizonyosságban. Nem a hitünk tart meg, hanem az ő kegyelme. Hányszor biztattam én is szenvedőket. Most olyan üresnek és hamisnak hallok minden szólamot. De tudom, így is az Úré vagyok!” Soha nem felejtem el ezt az őszinte hitvallást, miközben rádöbbentem, mennyire érzéketlenek vagyunk más szenvedéseire. Az Úr nem ilyen. De nemcsak érzékeny népe, hívei szenvedéseire, hanem oltalmazza, megmenti, végül megtartja övéit. Az előbbi kettő időleges szabadításának hatalma, ez utóbbi örök, megváltó szeretetének hatalma. Megtart az Úr.

Jel 19,11–21.

367. dicséret

Ézsaiás prófétánál szembetűnő az, ami a Biblia minden üzenetének lényege, miszerint a bizonyos helyzetben tapasztalható események rámutatnak a mennyei többre. Ebben a fejezetben valójában az asszír pusztítóktól való szabadulás áldásairól szól a próféta. Az asszírok Kr. e. 701-ben, csodás módon, valóban eltakarodtak Jeruzsálem falai alól (1). Isten népe megtapasztalta azt, hogy az Úr a király (22), aki kegyelmes népéhez (2), és őket az Isten félelméből fakadó nyugodt élettel, bölcsességgel, tudománnyal, szabadsággal, bőséggel ajándékozza meg (6). Az Úr kegyelme megoldhatja a jelen gondjait, kínjait, pusztító szorongatásait. Ez azonban ebben a világban mindig csak időleges: új gondok, más kínok, újabb pusztítók támadnak hamarosan, mindig újra támadnak „galád, leigázni akaró népek” és gonosz rémségek (18–19). Ézsaiás ezért hangsúlyozza az adott jelentésen túli mennyei többet: elérkezik majd a végső szabadulás. Jézus Krisztusban teljesedett be ez az ígéret. A bibliai üzenet erre a maradéktalan, végső, üdvözítő, krisztusi megoldásra mutat. Olyan sátrat készít nekünk az Úr, amelyet nem bontanak le többé soha, cövekjeit nem húzzák ki, ponyvája nem fárad el, és kötelei nem lazulnak meg (20).

Jel 20,1–6.

349. dicséret

Az Úr haragja minden népet joggal elér (2). Egyik nép sem különb a másiknál, istentelenség tombol mindenütt. Isten nem lenne Isten, ha vég nélkül eltűrné a hitetlenséget és az ezzel járó mérhetetlen sok bűnt és szörnyűséget. Az ő ítéletében egyértelműen világossá lesz az, hogy ki az Úr ezen a világon! Ebben nincs vita. Isten ítéletében felragyog az ő dicsősége, igazsága, örök rendje, amely nem engedi, hogy a bűn és a gonosz káosza eméssze fel ezt a világot. Egyik nép sem különb a másiknál. Isten mégis különbséget tesz, mégpedig két irányban. Egyrészt kiemeli választott népét, amely mellett mindvégig kitart, annak minden méltatlansága ellenére. Isten ítélete a népe számára: kegyelem. Ugyanakkor Isten ítélete lecsap Edóm népére (5), vagyis azokra, akik az ő népét bántják. Isten ítélete azt jelenti, hogy ő védelmezi népét mindörökké. Áldott legyen az Úr, hogy soha nem engedi el népét, benne a mi nyomorult életünket sem. Ugyanakkor Jézus Krisztusba vetett hitünk jele az, hogy rettenetesnek tartjuk ezt a fejezetet. Nem hívő ember az, akiben nincs szánalom azoknak a szenvedése iránt, akiket joggal ér el a büntetés. Pál apostollal együtt csak annyit mondhatunk, hogy a bűnösök között mi vagyunk az elsők, és csakis az Isten irgalma az, hogy megmenekülhettünk (1Tim 1,12–17).

Jel 20,7–15.

416. dicséret

Eljött közénk, életünk pusztaságába az Isten. Ézsaiás arról a pusztaságról beszél, amely fokozatosan kivirágzik (1–2). Jézus Krisztusban úgy jött el közénk az Isten, hogy őbenne megláttuk az Úr dicsőségét, Istenünk méltóságát (2). Istenünk Jézus Krisztusban elkezdi visszaállítani az ő üdvözítő rendjét. A pusztaságban kivirágzik a nárcisz, vagyis élet támad ott (1–2), az erőtlenek megerősödnek (3–4), a betegek meggyógyulnak (5–6), a sakálok megszelídülnek (7), a bizonytalanságban szabadító út tűnik fel (8), és örök öröm lesz osztályrészük. Ez az üdvözítő rend azt is jelenti, hogy Isten megszabadítja népét (4). Ézsaiás korában ez a fogságból visszatérés reménységét hirdette. Jézus Krisztusban azonban ez a szabadulás sokkal több, de ugyanilyen kézzelfogható: a bűnből, betegségből, halálból való szabadulás valóságát zengi. Ennek a szabadításnak része az is, hogy Isten megfizet (4). Ez is az üdvözítő rend helyreállítása: Isten jelenlétében kiegyenlítődnek a dolgok, lesz számonkérés, nem okozhatunk úgy fájdalmat a másiknak, hogy annak ne lenne hatása ránk nézve is, hacsak Isten kegyelme nem könyörül rajtunk.

Jel 21,1–8.

489. dicséret

Nézzük a lélektani hadviselés mozzanatait: Szanhérib asszír király körbevette Jeruzsálemet, és bezárta az ott lakókat, mint a madarat a kalitkába (Kr. e. 701). Majd követet küldött Ezékiás királyhoz (1–3). A követ megfenyegette a királyt, és megfélemlítette a körbezárt népet – saját nyelvükön, hangosan, hogy értsék, ha nem adják meg magukat, a saját ganéjukat eszik majd, és a saját vizeletüket fogják inni, vagyis nagy kínban lesz részük, mire meghalhatnak (4–12). Ugyanakkor a követ megzsarolta őket: ha megadja magát a város, egy ideig a saját földjeiken élhetnek, majd a sajátjuk helyett kapnak valahol kárpótlást, de legalább élhetnek (16–17). Végül Szanhérib követe elbizonytalanította őket a hitükben, gyalázta az élő Istent, majd az Urat más bálványistenekhez hasonlítva kijelentette, hogy hiába bíznak Istenben (7; 18–21). Ezékiás emberei az asszír követ szavait hallva megszaggatták a ruháikat, úgy mentek királyuk elé (22). Mi is megszaggathatjuk a ruhánkat, és bűnbánatot tartva járulhatunk az Úr elé. A bűnbánatban az ember könyörögve kiált az Úrhoz, mert fél, megretten, mert tudja, hogy egyedül nem bírja el a terhét.

Jel 21,9–27.

421. dicséret

Ezékiás imádságát meghallgatta az Úr. Mivel imádkoztál, könyörülök rajtad – válaszol az Úr. Nem arról van itt szó, hogy a mi imádságunk befolyásolhatja az Istent örök terve megvalósításában. Aki azonban Lélekkel imádkozhat, annak eleve bizonyossága van, hogy az Úr könyörülete már az övé. Jézus is ezzel a bizonyossággal imádkozott Lázár sírjánál. Még halott volt Lázár, és Jézus már előre hálát adott, hogy Isten meghallgatta őt, pedig láthatóan még nem is történt semmi (Jn 11,21–22). Az imádság a megváltottság jele, kegyelmi állapot. Az Úr nem engedi egy határon túl az istentelen világbirodalmakat. Asszíriát is megítélte, akkori uralkodójával, Szanhérib királlyal együtt (22–27). Isten mindent tud rólunk: ha kimegyünk, ha bejövünk, ha tombolunk – és minden tombolás istentelen, elbizakodott beszédű lázadás az Isten ellen. Ő horgot vet minden önhitten tomboló orrába, előbb-utóbb, akár „kiskirály”, akár „nagykirály” legyen az illető (28–29). Jó ezt tudni. Isten nem engedi, hogy az asszír király bevegye Jeruzsálemet. Az Úr meg fogja védeni (33–35), és fel fogja virágoztatni városát (30–32).

Jel 22,1–7.

42. zsoltár