Késő este álldogálunk egy kis közösségi ház színpada mellett, pechünkre éppen egy ember nagyságú hangfal szomszédságában, és beszélgetni próbálunk. Na, persze... Az ünneplőbe öltözött gyermekek egykedvűen járják a táncot, az unalom és fáradtság egyvelege látványosan kiütközik egyik-másik arcon. Nem ők tehetnek róla, késő este van, a kis szüreti bálos fellépők még délben elkezdték táncos körútjukat, estére már legalább tucatnyi utcasarkon, helyszínen felléptek, lerí róluk a fáradtság.

Időnként mégis belefeledkezünk a produkciójukba, aztán újra felvesszük a beszélgetés fonalát. Persze nem beszélgetés ez, ott az ormótlan hangfal tövében, inkább annak álcázott ordibálás egymás fülébe. Egy idő után, immár rekedtessé vált hangon megállapítjuk: valahogy hangosabb lett a világ. A kultúrfelelős mondja ezt, akinek van tapasztalata arról, hogyan lettek az ünnepeink, eseményeink szépen lassan, évről évre egyre hangosabbak az eltelt évtizedek alatt.

Még a kétezres évek elején is lehetett beszélgetni, önfeledten, belemelegedve társalogni egy-egy asztaltársaságban, ma azonban már percek múltán feladjuk, győz a hangerő, kényszeredetten, keserű tekintettel hátradőlünk, eszegetünk, iszogatunk, aztán jobb híján belefeledkezünk a telefonunk simogatásába.

Évekkel ezelőtt az ünnepségek, bálok, zenés rendezvények várt pillanatai, sőt csúcspontjai voltak a találkozások, amikor összefuthattunk rég látott ismerősökkel, és akár órákra belefeledkezhettünk a dolgok, az életünk ki- és megbeszélésébe. Ki hol tart, mit csinál, hogy van a család.

A felhangosított életünkkel párhuzamosan ezek a jóízű beszélgetések is egy csapásra kimúltak mostanra. Nem tudni, hogy mi az oka, de manapság mindenütt ezzel a jelenséggel, a felhangosított élettel, ünneppel, eseménnyel találkozni, a résztvevők korosztályától teljes mértékben függetlenül. Az elején, ahol volt némi részünk a szervezésben, még próbálkoztunk kérlelni a zenészeket, ugyan biza, vegyék már csendesebbre, csak annyira, hogy halljuk egymást, hadd beszélgethessenek az emberek, mert erre is van igény ilyenkor, de hiába.

Egy idő után azt vettem észre, egyre többször húzódom be a konyhák csendjébe, ahol bár sürgölődés-forgolódás van, zajlik az élet, mégis van idő beszélgetni, csendben lenni, figyelni a szemben ülőre.

Valami észrevétlenül elromlott az életünkben. És csak a fülfájdító hangzavar maradt. Meg nem fogalmazott, ki nem mondott szavakkal. El nem hangzott beszélgetésekkel.