Izráel papjai viseljenek különleges ruhát! Ilyen egyszerűen összefoglalható Mózes második könyvének szent ruhákról szóló parancsa, amelyet a 28. fejezet a süvegtől az övön át az alsóruházatig részletesen leír.

De mi volt a cél mindezzel? Nem volt mindegy, mit viselt a pap? A 2Móz 28,2 héber szövege ezt a kérdést a „méltóságteljes” és „ékes” szavakkal válaszolja meg. A zsidó és a keresztyén írásmagyarázókat az ókortól kezdve foglalkoztatja ez a megjegyzés, itt ugyanis nem egyszerűen a jó megjelenésről van szó.

A pap a szentélyben teljesített szolgálatot, tehát ruházatának Isten szentségéhez kellett méltónak lennie. Ez az öltözet nem csupán viselőjének éke volt, hanem arra hivatott, hogy elfedje az ember szentségtelenségét – ezt hangsúlyozta Kálvin a szakasz kapcsán, hozzáfűzve, hogy a ruha ékessége Krisztus dicsőségét és tisztaságát vetítette előre.

Aki rátekintett a tetőtől talpig felöltöztetett papra, annak azt kellett látnia, hogy ez az ember alapvetően más, és szolgálata is páratlan. A pap Isten szentségének egyszerre vonzó és félelmetes közelében állt, amelyet jelzett felszentelésétől használt, nem mindennapi ruhája is. A középkor egyik legnagyobb zsidó gondolkodója, Maimonidész hangsúlyozta: azért emelték a templomban szolgálatot végzők tekintélyét a megjelenéssel, hogy a templom még nagyobb tiszteletben részesüljön. A ruha ideális esetben a kultuszra irányította a kor jámborainak figyelmét, vagyis szó szerint tiszteletet parancsolónak kellett lennie. Ezt egészítette ki a másik követelmény, az ékesség.

A világ teremtője nem veti meg a szépséget, a papok ruháját is művészi szinten kellett anyagba önteni. Bármilyen szolgálatban állunk, ez a két alapelv nekünk, református keresztyéneknek is utat mutat: amit végzünk, az mutasson rá Isten dicsőségére, és szépségében is legyen méltó hozzá.