Az Ige mellett
VII. 26. VASÁRNAP
(13) „…bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt…” (Mt 23,23–36)
Adunk-e tovább valamit az Isten országának evangéliumából másoknak? Hitelesek vagyunk-e ebben? Mi nem megyünk be, és másokat sem engedünk be ezáltal. Eleve bezárunk, befalazunk ajtókat. A mellettünk élő nem is tudja, hogy a legfontosabb ajtót nem látja. Fel sem fogjuk, milyen hatással vagyunk a következő nemzedékre, azokra, akik körülöttünk élnek. Mit látnak, hallanak tőlünk? Jaj nekünk! Jaj ennek a nemzedéknek, amely a jóléti társadalmakban elfeledkezett arról a kincsről, amit az Úrtól kapott, és gyarló módon „átalakította a házat”, katedrálisokba vezető ajtókat falazott be, és más irányokba nyitott ajtókat. Gyerekeink már eleve csak erre mehetnek?! Jaj nekünk! De áldott legyen az Isten, hogy őneki van hatalma megnyitni ajtókat, lerombolni falakat és erődítményeket, amelyeket az Isten ismeretével szemben emeltek (2Kor 10,4–5). Ő ma is hitre segít embereket.
2Móz 28.
105. zsoltár
VII. 27. HÉTFŐ
(37) „…ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit…” (Mt 23,37–39)
Elhallgattatjuk az Isten szavát, megöljük az Úr követeit? Sok helyen ma is megteszik ezt. Jólétünkben azonban kifinomultabb, de hatásosabb módszert alkalmazunk: az ember a téma, nem az Isten. A teológiai szemléletmódban is az emberből indulunk ki manapság. Nem Isten Igéje felől szemléljük a világot, nem ez a kiindulás, és ezzel nem is központi téma többé a bibliai üzenet. Pedig helyes istenismeret nélkül nincs igaz emberismeret sem. Isten ismerete nélkül nem látjuk valós állapotunkat. Az Úr nélkül városunk, házunk, életünk elhagyatottá lesz (38). Milyen harsány ez a világ, legyen gazdag vagy szegény! Ez a harsányság mérhetetlen elhagyatottságot, félelmet, rettegést palástol. Isten azonban nem hagyja népét elveszni. Mi nem akarjuk megtalálni az Urat, de ő meg akar találni bennünket (37). Az Úr jön, közelít, itt van, velünk van a Jézus Krisztusban, és ővele jön áldása is (39), elhagyatott népét szárnyai alá összegyűjtő kegyelme (37). Gyönyörű kép ez az élő Isten munkájáról: ő összegyűjti szétszórt életünket, elrendezi rendezetlen dolgainkat, oltalmat és megtartatást ad, szárnyával takarva véd (RÉ 26:2). Isten már elhagyatottságunkban is az ő fogadását munkálja bennünk. Hitben járva tudjuk, bármi jön ránk, az számunkra csakis az Úr megváltó érkezése lehet (39).
2Móz 29.
15. zsoltár
VII. 28. KEDD
(13) „De aki mindvégig kitart, az üdvözül.” (Mt 24,1–22
Victor János írja: „Tisztán kell látnunk: Isten az ő győzelmét végül csak ítéletével fogja kivívni ebben a megfertőzött világban. Erre készít fel bennünket Jézus Krisztus. Ne ragaszkodjunk azért semmihez, ami idekötne az ítélet elé siető világhoz! Bármikor jönne el a vég, a világ vége, megítéltetése, tudjunk kész szívvel elbúcsúzni mindenünktől, hogy mi magunk is el ne vesszünk vele!” Csak könyöröghetünk, mert a sorokat olvasva hitben igazat adunk az üzenetnek, ugyanakkor látjuk a magunk gyengeségét, hogy mennyi minden ideköt bennünket ehhez a világhoz görcsös, gyarló ragaszkodásban. Csak könyöröghetünk, hogy mindvégig ki tudjunk tartani a hitben, és bizonyosságban meg tudjuk járni elrendelt utunkat, életünk utolsó percéig. Csak könyöröghetünk, hogy mindvégig Jézus Krisztusba vetett hittel vallhassuk Bonhoefferrel együtt: ez a vég nekünk az élet kezdete. Soha nem a végre tekintünk, hanem mindig Jézus Krisztusra, aki ezt az életet is megváltotta. Ennek a hitnek az is a reménysége, hogy ami itt, ebben a világban Jézus Krisztusban kedves és fontos volt számunkra, az „áldott ragaszkodásból” fakadt, ezért az odaát is fontos lesz számunkra.
2Móz 30.
87. zsoltár
VII. 29. SZERDA
(30) „…hatalommal és dicsőséggel.” (Mt 24,23–51)
Jézus az ő eljövetelét az Emberfia eljöveteleként, az Írás szavaival idézve mondja el (30), ezzel jelezve, hogy azt, ami Isten kezében van, nem lehet emberi szavakkal, a földi életből vett képekkel és képzetekkel leírni. Jézus tehát a prófétát idézve annyit mond az ő eljöveteléről, hogy az emberfia nagy hatalommal és dicsőséggel jelenik majd meg (Dán 7,13–14). Forduljunk az Írásokhoz! A mennyei világ titkait csak innen idézve fejezhetjük ki igazul. Erre nézve újabb ígéretet kapunk itt, miszerint az ég és föld elmúlnak, de Isten beszéde örök (35). Ha ezt nem hiszed, marad a spekuláció, így halandó önmagaddal találkozol, önmagad maradsz, majd önmagad egyedül maradsz: „nagy” és halálos élmény lesz. Ugyancsak a prófétai képpel írja le Jézus a dicsőségében megjelent Emberfia művét is: összegyűjti a választottakat (Ézs 27,13), és teljessé teszi rajtuk az üdvösség művét (30–31). Választottság? Világosan olvasunk erről a mai igeszakaszban is: a kettő közül „az egyik felvétetik, a másik otthagyatik” (40–41). Felette nagy és szent titok ez. Egy biztos: aki választott, az alázatos, és az ilyen csakis választottként, reménységgel tekinthet a másikra is.
2Móz 31.
378. dicséret
VII. 30. CSÜTÖRTÖK
(13) „Vigyázzatok…” (Mt 25,1–13)
Vigyázzunk! Legyünk okosak, előrelátók, mindig készek (13), mint a menyasszonyhoz érkező vőlegény fogadására készülő okos szüzek – nyilván a menyasszony barátnői –, akik olajjal a lámpásukban várták a vőlegényt (4), szemben azokkal a balgákkal, akiknek lámpásukban nem volt olaj (3). Ki az, aki mindig készen van, mindig okos józansággal tettre kész? Ki az, aki mindig, mindenkor „olajozott”, világításra, lángolásra lobbanó? Vigyázzunk! Megnyugtat és nem rettegtet ez a felszólítás, mert Jézus mondja (1). Éppen ezért nem félelmet, hanem megnyugvást ajándékoz ez a figyelmeztetés, amelyből féltő szeretet hallik. Csak ha az Úr mondja, hogy vigyázzunk, akkor nem félünk. Ő már megnyitotta országának ajtaját előttünk. Mi már megérkeztünk. Ez a hit csodája (1). Nincs miért aggódni! Amíg itt vagyunk, tesszük a dolgunkat, amíg tehetjük, megtöltjük mindig a lámpást olajjal, hogy világíthassunk az ő érkezéséhez (4). Bizony, gyakran elalszunk, nem mindig állunk haptákban, gyakran kevés már a világításhoz szükséges olaj. De amikor az Úr érkezik, akkor ő maga készít fel bennünket a fogadására, nem a magunk okossága és készsége (6–7). Nem késhetünk le semmiről, mert már minden a miénk (2Kor 4,16).
2Móz 32,1–14.
236. dicséret
VII. 31. PÉNTEK
(14) „…rájuk bízta vagyonát.” (Mt 25,14–46)
Isten mindenkinek adott a javaiból (15–18). Soha ne azt nézd, hogy a másiknak mennyi jutott, hanem hogy neked mid van: azért légy hálás, azzal élj hűséggel, és még adatik hozzá (29). Ne mennyiségként értelmezzük ezeket a javakat! Mert mihez képest sok vagy kevés valami? Az Úr különböző talentumokat adott a szolgáinak: mindenkinek mást és másként. Ezért egymásra szorulunk. Amennyiben mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy mennyiségként is komolyan vegyük a kapott talentumokat, akkor erre csak azt mondhatjuk, hogy az van nehezebb helyzetben, aki ötöt kapott, mert annak még ötöt kell tenni ahhoz a számadásig (19). Vagyis akinek több adatott, attól többet várnak, felelősen és hűséggel, minden gőg nélkül. De aki az egyet kapta, az sem áshatja el duzzogva, sértődötten (18), istenkáromlón (24–25) az ő csak egyetlen talentumát (18), mert ugyanolyan hűtlenséget követ el, mint a gőgösen sáfárkodó öttalentumos. Isten nézőpontja nem mennyiségszemléletű. A miénk csak az. Ezért sírás és fogcsikorgatás az életünk, és ebbe bele is ragadunk (29–30), ha az empirikus számokon túl nem tudjuk megragadni az Úr kegyelmét. Az övé mindenünk, és ő hálás, felelős és üdvösséges élettel ajándékozhat meg. Nem lehet szebben kifejezni emberi nyelven az üdvösséget: osztozunk Urunk örömében (21).
2Móz 32,15–35.
469. dicséret
VIII. 1. SZOMBAT
(26) „Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” (Mt 26,1–29)
A darabokra tört kenyeret Jézus kiosztotta tanítványai között: „Vegyétek, egyétek!” Azután Jézus hozzátette: „ez az én testem.” Az „én testem” azt jelenti, hogy én magam. Ennek alapján Jézus azt mondta tanítványainak, amikor nekik adta a kenyeret: ez vagyok én magam. Jézus Krisztus pedig maga az élet. Ő feltámadott a halálból. Ő ma is él és éltet. Ő a bűnbocsánat, az új élet, az örök élet, az üdvösség maga. A feltámadott Úr él, ezért ővele ma is közösségünk van, akárcsak egymással. Őáltala már itt az örök életet éljük. Jézus tehát önmagát adja az élet kenyereként tanítványainak (Jn 6,35). Jézus Krisztus valóságosan éltet. Ő nemcsak szimbolikusan, hanem itt van velünk és értünk olyan valóságosan, amilyen valóságosan megfogjuk és megesszük a kenyeret. Ő valóságosan „megvidámít, éltet, bátor szívet ad” (RÉ 294:1). Tegnap egy üzletben kakukkos órákat láttam, szebbnél szebbeket, és ennek nyomán ezernyi, rég eltemetett emlék – a virtuális világ által leigázott egykori „valóságos” kultúra – elevenedett meg bennem. Ám ennél valami sokkal több kakukkolt bennem: annak reménysége, hogy az Úr valóságosan velünk van mindenkor, ő éltet, tehát nincs semmi baj (Mt 1,23; 28,20).
2Móz 33.
178. ének