Ki botránkozik meg Jézusban? Az, aki gyarló, hamis váradalmakat kapcsol küldetéséhez. Az, aki a győztes, diadalmas vezért várja: „Majd ő segít! Ővele itt, a földön megvalósítjuk az Isten országát. Harcra fel! Aki pedig nem csatlakozik hozzánk, az hitetlen és elveszett!” Az is megbotránkozik, aki nem tudja elfogadni az Úr akaratát saját életének alakulásában (39), és például gyógyulásért imádkozik ott, ahol már nincs földi gyógyulás. Az, aki nem látja benne az Isten Fiát, a Megváltót. Ő az Atya rendelése szerint megváltó halálban és csodás feltámadásban szabadít meg bennünket tényleges, emberileg megoldhatatlan problémákból: bűnből, betegségből, halálból, gonosztól. Jézus sohasem kérdőjelezte meg, soha nem is magyarázta az Atya akaratát, hogy miért így kell megváltania a világot. Megbotránkozunk Jézusban, ha nálunk ez téma. Megbotránkozik Jézusban a modern világ, amelynek nincs szüksége isteni megváltásra, hiszen mindent megold: van önmegváltás, jönnek ügyeletes karizmatikus pásztorok, megváltók, és összerántják majd a nyájat egy-egy sikeres projektre (31). Áldott legyen az Isten, hogy mi vallhatjuk: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó. Boldog az, aki Jézusban meg nem botránkozik (Mt 11,6).

2Mózes 34,1–9.

17. zsoltár

Amikor Jézust elfogták, a tanítványai mind elhagyták őt, és elfutottak (26,56). Péter félt, mégis ő volt az egyetlen, aki legalább rejtetten Jézus közelében maradt, mert tudni akarta a dolgok végét. Sokan nem mernek szembenézni a végső kérdésekkel, inkább elfutnak azok elől, mint a tanítványok. Az ember retteg a véget illetően. A jóléti társadalmakban felnőtt egy nemzedék, amelyet már meg sem tanítottak arra, hogy legalább az ezzel kapcsolatos kérdést meg merje fogalmazni önmagának. Az e kérdéseket feszegető bölcsészetek, a művészetek társadalmi megbecsültsége csökkent. Ehelyett racionális gőgöt és menekülési technikákat látunk. Noha Péter most csúfos kudarcot vallott tagadásában, a véggel való szembenézés mégsem volt hiábavaló, jó helyen, Jézus közelében kereste a választ a végső kérdésre. Később, pünkösdkor meg is kapta, amikor felragyogott neki Krisztus halálának és feltámadásának az evangéliuma. Jézus feltámadott! Ez lett ügyének vége. Mi is feltámadunk! Ez a mi ügyünk végkifejlete, életünk megoldása. Fontosak a részletkérdések, de minden csakis a feltámadás és az örök élet bizonyosságában nyerheti el értelmét (ApCsel 2,26–28).

2Mózes 34,10–28.

9. zsoltár

Jézus szenvedése és kínhalála tükröt tart elénk, milyenek vagyunk valójában. Bizony, ha Jézusra tekintünk, akkor bele kell néznünk ebbe a tükörbe! Ennek a tükörképnek egyik állása: Jézus megcsúfolása. Persze ez a gúnyolódás csak a kezdet. Ne szépítsük a tükörképet! Most nézzük csak úgy ezt a jelenetet, hogy mit képes művelni egyik ember a másikkal. Az embert mindig az minősíti, hogyan bánik társaival akkor, amikor ő van „helyzetben”. Ne legyenek illúzióink: lehettünk bárkik ebben a világban, kiszolgáltatottságunkban már nem számítunk senkinek. Mesterei vagyunk a másik bántásának. Észre sem vesszük, amikor „nyeregből” lesajnáljuk a másikat, és irgalmatlanul megalázzuk, lélekben és testben fájdalmat okozva embertársunknak. Jézus isteni hatalma abban mutatkozik meg, hogy nemcsak némán tűri az emberi irgalmatlanságot, hanem egyszer és mindenkorra nemet mond minden kegyetlenségre, az ember bűnére, a gonosz „ganéjának” (Luther) tulajdonítva azt. A mi Urunk rámutat arra, kik vagyunk valójában. De ő megszabadít bennünket ebből az állapotból! Aki irgalmatlan, annak semmi köze az Úrhoz, akkor sem, ha ajkáról csöpög az áhítat. Az irgalmatlanság – részvétlenség, gőg. Az irgalom – részvét, alázat, lehetőség szerinti segítség.

2Mózes 34,29–35.

252. dicséret

A keresztre feszítés a legkegyetlenebb kivégzési mód volt a római korban: lassú kínhalál. Az evangélista mégsem az emberi szenvedés irtózatos kínjait akarta itt elénk tárni. De az Isten Fiának kereszten szenvedése hirdeti, hogy Isten ismeri a test szenvedéseit, azt magára vette, isteni erejével győztesen elhordozta. A szenvedő ember Isten kezében van és védelme alatt áll. Jézus a kereszten az emberlét minden nyomorúságát magára vette: a testi-lelki szenvedések mellett az Istentől elszakadt emberlét árvaságát, elhagyatottságát hordozta el: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Zsolt 22,2) Ez az elhagyatottság nyomorúságos – ne szépítsük: kárhozatos állapot (2Kor 5,21; Gal 3,13). Az emberlét minden mozzanata – földi jóban és rosszban egyaránt – átkozott, nem teljes: a veleje, az értelme hiányzik, amíg újra Istenére nem találhat. Ott fordul az átok áldássá, ahol a keresztre tekintve nemcsak a magunk valós állapotát látjuk be, hanem az értünk csendesen, engedelmesen, imádkozva szenvedő Jézusban meglátjuk a Megváltót. Pontosan így fogalmaz annak a zsoltárnak a záró szakasza, amelyet maga Jézus is imádkozott a kereszten: „…térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani.” (Zsolt 22,30)

2Mózes 35.

225. dicséret

’Íme’ – ez a görögben a ’látni’ ige felszólító módja: odanézz, odafigyelj! Akkor használja ezt a kifejezést a Biblia, amikor Isten cselekszik: amikor az emberi vízszintest metszi az isteni függőleges. Ezt a kifejezést olvassuk Jézus születésekor is (Lk 2,10–11). Halálát olyan jelek kísérték, amelyek annak bizonyságai, hogy halála megváltó halál, amely egyikünk halálához sem hasonlítható, bármilyen megrendítő legyen is egy-egy halálesemény. A templom kárpitja, amely a szentek szentjét, Isten jelenlétének helyét eltakarta a bűnös elől, felülről az aljáig kettéhasadt (51): van út az ember számára az Istenig, megtisztulhatunk, megállhatunk színe előtt. Végre hazaértünk, újra a helyünkön vagyunk, ahol jó nekünk: az Úr előtt. A föld megrendült, a sziklák meghasadtak (51). Krisztus halála a világ újjáteremtésének kezdete: Isten új eget és új földet teremt. Jézus halálának pillanatában sírok nyíltak meg, elhunyt szentek támadtak fel (52–53), hirdetve, hogy Jézus megtörte a halál erejét, ezért harmadnapra feltámad majd a benne hívő szentek feltámadásának ígéreteként. Isten nem engedi, hogy szentje elmúlást lásson (Zsolt 16,9–11).

2Mózes 36.

270. dicséret

Az asszonyok elindultak húsvét reggelén, hogy megnézzék Jézus sírját (1). A fájdalmas, nosztalgikus, tehetetlenül édeskés emlékezés mozzanata ez. Ahogy telnek az évek, úgy egyre több lesz a múlt emléke bennünk, mint a még ígéretes jövő. Az emlékezés fontos, ha nemcsak megszépíti a múltat, hanem beismeri és megvallja annak bűneit. Ám mit ér az emlékezés jövőbe vetett hit nélkül, amely értelmet adhat a jelennek? A mennyei követ igehirdetése azonban beleszól a szánalmas és céltalan emlékezésbe. Az angyal megjelenése nem félelmetes azok számára, akiket megszólít Isten szava (2–5). Igehirdetése örömhír: Jézus feltámadásának híre. Ez elveszi a félelmeket (5), beteljesíti az isteni ígéreteket (6), az örök jövő távlataiba helyezi a múlton merengő emlékezőt. Ez az örömhír felráz, kimozdít a holtpontról, mozgósít, feladatot ad, értelemmel ruházza fel a jelent: „…menjetek el gyorsan, mondjátok meg…” (7–10) Üres a húsvéti sír! (6) A feltámadott Jézus él, ma is szól, megszólít, előttünk jár (7), mennyei békességet teremtve üdvözöl, és megváltó jelenlétével üdvözít. Ha kell, szembejön velünk (9), de nem enged bennünket elcsüggedni. Kegyelem, hogy a mai napot is úgy kezdhetjük el, hogy leborulhatunk feltámadott Urunk előtt (9).

2Mózes 37.

92. zsoltár

A jeruzsálemi zsidóság vezetői az őrségtől értesültek Jézus feltámadásáról. Ez a hír azonban csak fokozta konokságukat és hitetlenségüket. Manapság mindenki hallja a hírt a feltámadás csodájáról: az evangéliumot az egész világon hirdetik (26,13). Az evangélium szól: van, aki hisz, van, aki nem hisz, sőt még hitetlenebbé lesz. A hit kegyelmi állapot (11). Akik megkeményedtek, az őrség megvesztegetésével azt híresztelték, hogy Jézus holttestét a tanítványok lopták el (12–15). Az őrség tagjai elfogadták a pénzt (15). Meddig méltó valaki, mint tisztességes munkás a maga bérére? Mikortól erkölcstelen a bérem, a bevételem, a hasznom még akkor is, ha jogilag korrekt, támadhatatlan, és minden „le van papírozva”? Hol van az a pont, amikortól megvesztegethető leszek? Ez a híresztelés ugyanakkor tanúsítja, hogy Jézus sírja valóban üres volt. A zsidó gondolkodás számára az egyik igen fontos kérdés, hogy mi történt Jézus holttestével. A holttest ellopásának a hírét a zsidóság nem terjesztette volna, ha az első húsvét napján a sír nem lett volna valóban üres. A húsvéti csoda egyik ténye: az üres sírról szóló tudósítás. A húsvéti csoda másik ténye: a feltámadott Jézus megjelenése övéinek. A húsvéti csoda azonban csakis hitben ragadható meg. A hit pedig hallásból van, Isten Igéjének hirdetése által (Róm 10,17).

2Mózes 38.

450. dicséret