A legtöbb lakásban van tükör, akár több helyen is. Kérdés, hogy vajon kit látunk, ha belepillantunk ezekbe a tükrökbe. Mit gondolunk arról a valakiről, akinek a képét látjuk, hogyan viszonyulunk hozzá? A környezetünk görbe tükröt tart elénk. Más-más visszajelzéseket kapunk szüleinktől, távoli ismerősöktől, barátoktól, kollégáktól, tanulótársaktól.

De nem vagyunk könnyebb helyzetben akkor sem, ha mi magunk nézünk tükörbe, hiszen igazi valónkat akkor sem láthatjuk, csak a tükörképét. A fejtartástól a szemöldök ívén át mindent másképp látunk, mint amilyen az a valóságban.

Magunkat megismerni nem is olyan egyszerű, hiszen énünk és énképünk nem statikus, hanem változik az évek során.

Az egyéves kisgyermek kezdi felfedezni magát a tükörben. Kisbabaként még nem tudja, hogy amit ott lát, az az ő képe. Ha mosolyt lát, visszamosolyog. A kétéves gyermek már jobban külön tudja választani önmagát a világtól, de még minden körülötte forog. Úgy észleli, hogy amit ő érez, azt érzi mindenki más is.

Óvodás korunkra már eljutunk oda, hogy külön identitásérzetünk legyen, koncepciónk saját magunkról, akaratunkról a világban.