Sámuel születésének és felnevelkedésének idejében „ritkaság volt az Úr igéje, nem volt gyakran látomás” (1Sám 3,1). Mintha a zsoltáros panaszát hallanánk: „Jeleket nem látunk, próféta nincs többé, és senki sem tudja, meddig tart ez még.” (Zsolt 74,9) Vészterhes és tragikus korszakban járunk: a filiszteusok és a környező népek külső fenyegetései egy belsőleg és hitében meggyengült, megosztott, céltalan népet nyomorgattak.

A történet elbeszéléséből kiviláglik, hogy Sámuel születése több mint családtörténeti epizód. A meghallgatott imádság gyermeke intrikák és félreértések között érkezik. A nehéz idők jele a sílói pap, Éli, aki az Úrnak felajánlott fiú nevelője lesz a szent helyen. Sámuel becsületes és Úrra figyelő apjának, Elkánának az ellentéte Éli, ahogyan a gyermekek között is ellentmondás húzódik. Az apjuk hivatalát öröklő papfiak, Hofni és Fineás (1Sám 4,17) „elvetemült emberek voltak, nem törődtek az Úrral” (1Sám 2,12).

Papi szolgálatukat nem az Úr törvényei szerint végezték, elvették azt, ami az Úré, kapzsi módon megdézsmálták az áldozatokat, tisztátalan életet éltek. „Igen nagy volt tehát az ifjak vétke az Úr előtt, mert megutálták az emberek az Úrnak szóló áldozatot.” (1Sám 2,17) Sámuel mindeközben és mindezek ellenére egyedüliként tisztán végezte a szolgálatot az Úr színe előtt. Isten végrehajtotta az ítéletet a fiúkon és az apán, mindannyian meghaltak (vö. 1Sám 4,12–22).

Sámuel súlyos üzenetet és feladatot kapott, felnövekedett, az Úr „vele volt, és igéiből semmit sem hagyott beteljesületlenül” (1Sám 3,19). Öregségében Élihez hasonlóan neki is azt kellett megtapasztalnia, hogy saját fiai „elferdítették az igazságot” (1Sám 8,3).

A nép lesújtó szava, panasza így hangzott: „Te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak.” (1Sám 8,5)