Augusztus 20-hoz közeledve, az aktuális országhatárokon innen és túl – felekezettől függetlenül – minden magyar szívű embernek, még a poszt-trianoni helyzetben is a nemzeti összetartozásunkat megjelenítő államalapítás nagy és közös ünnepe jut eszébe. Népünk és nemzetünk akkor lett „hivatalosan” keresztyénné, amikor az első millennium karácsonyán I. István, az utolsó magyar fejedelem és első magyar király Rómától megkapta a koronát. Bölcsen folytatta atyja, Géza munkáját (az ország belviszonyainak stabilizálása, szövetségkötés a külső ellenségekkel, csatlakozás a kontinentális keresztyén köztársaság eszmerendszeréhez).

Majd új fejezetet nyitott a magyarság történetében. A korábbi törzsi szövetségekből szervezett magyar fejedelemséget, a korábbi évszázadokból itt maradt idegenekkel együtt, egységes keresztyén magyar állami keretek közé szervezte, amely aztán közel ezer esztendőn keresztül fennállt.

Nem volt ez rendkívüli politikatörténeti esemény akkortájt, amikor egyre-másra jöttek létre a keresztyén fejedelemségek. Két tény mégis egyedivé tette. Egyfelől az, hogy európai nagypolitikai szinten mindenütt azt visszhangozták tovább, hogy Attila „unokája”, István keresztyén király lett. Másfelől meg olyankor kapott Rómától koronát, amikor a pápaság rövid időre ugyan, de felemelkedett, és nem függött a német-római császártól. Így a korona függetlenséget és önállóságot biztosított számára, és az egymással versengő világbirodalmi közjátékok között nem került vazallusszerepbe. Ezután mind Kelettel, mind Nyugattal kiegyensúlyozott viszonyra és kapcsolatokra törekedett.