... istenkapcsolat volt az, amelyről Mózes könyveiben olvassuk sorban a történeteket. Amikor Isten megmutatta magát a népnek – felhőben, tűzben, égzengésben és földrengésben, a különleges kísérőjelenségek között –, mindenki megrémült (2Móz 19).

Az emberek azt kérték, hogy inkább csak Mózes találkozzon és beszéljen az Úrral, mert félelmetes az Isten, legyen ő a közvetítő, ő mondja el nekik Isten akaratát, és majd engedelmeskednek. Mózes a táboron kívülre helyezett egy sátrat, az lett a Kijelentés sátra, ott vette át Istentől, amit közölt vele. „Az Úr pedig színről színre beszélt Mózessel, ahogy az egyik ember beszél a másikkal.” (2Móz 33, 11) Nem az a lényeg, hogy el tudjuk-e képzelni, rekonstruálni tudjuk-e azokat a jeleneteket, hanem az, hogy keressük ezek mára szóló üzenetét.

Mózes még többet is kért, Isten dicsőségét szerette volna látni. Érthető, hiszen aki egyszer már átélt valamit Isten közelségéből, szeretetéből, szeretne még többet és többet kapni belőle. Mózes azonban nemcsak személyes kívánságából és kíváncsiságból kéri az élményt, hanem abból a felelősségérzetből is, amelyet vezetőként hordozott a nép élén. Tapasztalnia kellett Isten irgalmas jelenlétét közöttük a súlyos eltévelyedés után, hogy lássa, az Úr valóban megbocsátott egészen, és velük és előttük jár az úton. Megkapja ezt is, bár Isten arcát senki élő ember nem láthatja. Az Úr kegyelmesen betakarja őt, csak hátulról látta meg elvonuló dicsőségét.

Így láthatjuk és tapasztalhatjuk Isten munkáját mi is, mindig utólag. Ő kezdeményez, elrendezi sorsunkat, dolgainkat, utólag érzékeljük, hogy csodaképpen történt minden, és ami előttünk kusza, rendetlen, érthetetlen vagy félelmetes volt, megoldódott. A jelenben nem láthatjuk, de felfedezzük keze és lába nyomát a múltban. Ebben a hitben járunk, nem látásban.

Jézus Krisztusban megjelent, testté lett az isteni szó, Ige, mégis a legtöbben, akik látták, nem ismerték fel. Tanítványai azt kérték, amikor már búcsúzott tőlük, hogy mutassa meg nekik Istent. Válasza egyértelmű: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9) A názáreti Jézus a legtökéletesebb képe Istennek. Nem a termete, az arca, a haja, a bőre vagy a szeme színe szerint, hanem isteni természete tükrözi, és a Szentlélek igazolja, aki benne és általa működött.

Ha a kijelentések, tanítások, csodatételek közben még nem fedezték fel, akik a közelébe mentek, akkor élete odaáldozása, megváltó halála és feltámadása bizonyítja. Mózes előleget kapott Isten látásából. Krisztust követve mi is kaptunk ilyet.