„Néhány szamárnak köszönhette királyságát!” – akár egy huszonegyedik századi politikai csoportosulás lesújtó véleménye is lehetne ez a mondat, de most Izráel első uralkodójáról van szó. Sámuel első könyvének kilencedik fejezete szerint ez történt: Saul, a „szép ifjú”, Kís fia útra kelt, hogy megkeresse apja néhány elkóborolt szamarát. Bejárta Palesztina középső részét, de az elveszett állatoknak nem sikerült nyomára akadnia. Ekkor kereste fel Sámuelt, az Isten emberét, hogy a helyes utat megkérdezze tőle, ő viszont meglátta Saulban a kiválasztottat, és királlyá kente Izráel felett.

Ebből a történetből minket most csak egy részlet érdekel: a szamár, az ókori Palesztina egyik legsokoldalúbb haszonállata. Áruk és emberek alatt roskadozó szamarak tarkították az utakat, helyenként ma is találkozhatunk velük. Meglehetősen önfejű jószágok tudnak lenni, egy-egy agresszívabb állat miatt szokás elkülöníteni, kisebb csoportokban legeltetni őket.

Híres bibliai szamár Bálámé, amelynek az Úr beszédre nyitotta száját (4Móz 22). Szamárháton érkező királyról prófétált Zakariás, és ehhez a várakozáshoz igazodva tanúsítják az evangéliumok, hogy Jézus szamáron lépett Jeruzsálembe. Salamont Dávid saját öszvérén vezették körbe (1Kir 1,33), és az ókori keleti irodalomból tudjuk, hogy az újdonsült uralkodók időnként mérlegelték, milyen állaton járva nyerhetik el legkönnyebben alattvalóik jóindulatát. Saul történetében azonban a szamár nem a királyi hátas állat magasztos szerepét tölti be, az elkóborolt jószágok Izráel leendő királyának gazdagságát mutatják.

Az egyszerű ember gyalog járt. Jézust csak a virágvasárnapi történetben találjuk szamáron, Kísnek viszont annyi volt, hogy nem lehetett egy helyen legeltetni mindet. Amíg lába nem kelt a kancáknak. Körülbelül ezt a biztonságot tudja nyújtani a vagyon.