Miért nyomorult az ember? Ez a nyomorúság a bűnös, halandó ember nyomorúsága. Itt a már megtért Pál kiált fel így. Ez a szakasz a megtért, megigazult, újjászületett, hívő ember felkiáltása. Valójában Jézus Krisztus megváltó szeretete előtt leborulva látja az ember igazán a maga nyomorúságát: a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalmát. Ugyanakkor ez a nyomorúság a hit harcának folytonos küzdelme, még hitben járva is, ebben a hasadt világban hasadt állapot. Gyönyörködünk az Isten törvényében, az ő üdvösséges rendjében az értelmünkkel, a szívünkkel, a lelkiismeretünkkel, vagyis megtért emberként a belső emberünkkel (22). De a testünk, a tagjaink még fogva tartanak a bűnnek (14–23). A testünk – hívő emberként is – éhes, szomjas, elfárad, kimerül, elgyengül, beteg lesz, fáj, kísérthető, zsarolható, gyötörhető, kínozható. A test itt a hústest: a tagjaink, a zsigereink, az ösztöneink, a genetikai örökségünk, az idegeink, a hajlamaink. Szintén a már megtért Pál mondja: „…amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól…” (2Kor 5,6) De ez a nyomorúság, mindezek ellenére, a már végérvényesen megszabadított ember nyomorúsága. „Hála legyen Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (25)

1Sám 7.

166. dicséret

Mit jelent test szerint járni? (5–8) Tömören megfogalmazva a testiség, mint az ember nyomorúsága, önmagába szédült üresség (Pannenberg). A testiség: az én önzése, a saját gyarló igazam érvényesítése, hatalmi pozícióban akár indulattal, durván, nyers erővel, más esetben képmutató ügyeskedéssel és manipulációval. A teológia nyelvén megfogalmazva: a test törekvése ellenségeskedés Istennel. Pál apostol az ember istenellenességét nevezi testnek. Nem a platóni gondolat ez, miszerint a test az ember rossz fele; de van az embernek egy jobbik fele is, a lelke, a szelleme. Itt a test az egész embert jelenti, az egész ember romlottságát, testét és lelkét, Istentől távol, vele ellenséges törekvésben, halálban és kárhozatban. Test szerint járni annyi, mint enni, inni, pihenni, élvezni, szeretkezni, birtokolni, érvényesülni. A test habzsolni akarja az életet, éppen ezáltal elveszejt másokat, hogy neki még több élet jusson, és eközben halálra jut, kárba vész maga is. Az élet határtalanul önző élvezete és birtoklása ugyanis megöl és kárhozatra juttat. Olvassuk tovább az igeszakaszt! Ott az örömhír bőségesen. Nincs többé kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak (1–4).

1Sám 8.

72. zsoltár

Az Istentől elszakadt világ és benne mindnyájunk sorsa ez: sóhaj és vajúdás (22). A feltámadott, megváltó Jézus Krisztusban bízva ez a sóhaj nem reménytelen hang, hanem reménnyel teli vajúdás az új és örök élet bizonyosságával (22). Ez a reménység nem a jelen szenvedéseire néz, hanem az eljövendő dicsőségre (18), amelynek kiteljesedésére állhatatossággal vár (27), amelyben hit által már most részesül, és amelyet a sóhajtozó világ fiainak megjelenít (19). Ez a reménység az egész teremtett világot ezzel a szemmel nézi (21), mert új eget és új földet várunk (2Pét 3,13). Isten népének sóhaja a hívő reménység sóhaja. Ennek a reménységnek a kősziklánál is biztosabb fundamentuma van: Isten kiválasztó, elhívó, megigazító, megszentelő és megdicsőítő akarata, amelyet ő a világ teremtése előtt határozott el, és amit senki meg nem változtathat (25–30). Üdvösségünk van! Ezért üdvösségünk reménységre szól (24). Isten üdvözítő szeretetében élve minden a javunkat szolgálja (28). Ennek az üdvbizonyosságnak támasza, hogy maga a Szentlélek fohászkodik értünk, akkor is, amikor mi nem tudunk imádkozni; azt is kimondva, amit mi nem tudunk kimondani és nem merünk kérni. Emberi, gyarló imádságunkat Istennek kedves imádsággá formálja a Lélek (26–27).

1Sám 9.

454. dicséret

Velünk az Isten! Kikkel? Az ő választottaival (33). Ha rezonál a szíved erre az örömhírre, ha ez benned bizonyosságot támaszt, akkor az Úré vagy. Velünk az Isten! (Mt 1,23) Ezt mutatta meg Isten azzal, hogy egyszülött Fiát odaadta értünk (32). Ővele együtt mindent odaajándékozott nekünk. Az Úr ajándékai: kegyelem, bűnbocsánat, örök élet, megújult élet, üdvösség. Mit tudunk mi adni egymásnak? Még azoknak is csak nagyon keveset, akiket a legjobban szeretünk. Mennyi mulasztás terhel minket még velük szemben is! Az Úr mindent odaajándékozott nekünk. Ez a minden ő maga, a mennyei világ üdvösséges rendje, amely a bűn miatt meghasadt, és Jézus Krisztusban újra helyreállt. Velünk az Isten! Ez azt jelenti, hogy senki sem vádolhat minket, senki sem kárhoztathat bennünket, senki sem támadhat ellenünk, senki sem veszejthet el, még ha legyőzhet is minket. Pedig mennyi vétek terheli az életünket, még hitben járva is! Nem vagyunk tökéletesek. A feltámadott Jézus Krisztus azonban esedezik érettünk az Isten jobbján (33– 35). Velünk az Isten! Senki és semmi nem választhat el minket az ő megváltó szeretetétől, amelyhez őáltala egyre „méltóbbak” leszünk (35–39).

1Sám 10,1–16.

21. zsoltár

Akik tehetik, büszkén sorolják a családfájukat, egykor neves és tekintélyes felmenőiket. Hívtak már olyan rendezvényre, ahol a családfámról kellett szólnom. Azt mondtam, hogy nincs mit mondanom, mert ők nehéz időkben, hitben, névtelenségben, az emberi megítélés társadalmi rétegződése szerint legalul éltek. Ilyen tekintetben a legnagyobb senkik voltak, akik még lábjegyzetben sem szerepelhetnek, szűk helytörténeti krónikákban sem. Isten nem a testi leszármazás és egyéb külső szempontok alapján értékel és üdvözít minket (8), hanem kiválasztó kegyelme által (11–12). Isten gondolatai és útjai ég és föld a mieinkhez képest (Ézs 55,8). Az Úr szuverén, kiválasztó kegyelme érvényesül a világban, akár akarjuk, akár nem, és ő mindent tökéletesen intéz. Ki merne ővele vitába szállni?! Isten hatalmasokat dönt le trónjukról, és megalázottakat emel fel (Lk 1,52). Ő megcselekszi, hogy a nagyobb szolgál a kisebbnek, mint ahogy Ézsau szolgált Jákóbnak. Isten szabadon szeret és „gyűlöl”, azaz szabadon választ és vet el. Ez nem érdem, hanem kegyelem (10–13). Más a testi és más a lelki Izráel (6–7). De akinek üdvbizonyossága van, az csak alázatos lehet, és bizonyosságával másokat is csak biztathat.

1Sám 10,17–27.

58. zsoltár

Az ember egyetlen lehetősége csakis az, hogy leborul az Isten előtt, az ő tökéletes akarata előtt. Ebben a leborulásban az ember nem kérdezgeti Istent, hanem elismeri azt, hogy Isten az Úr, aki szabad, független döntéssel, igazságosan intéz mindent: az üdvösségre és e világra nézve is (14). Mi szeretünk kérdezni, és minden válasz után következik egy újabb kérdés, sőt egyre kötekedőbb kérdések. Isten imádatában már nincs kérdés, csak leborulás, teljes Istenre hagyatkozás. Üdvösséges állapot ez. Isten istensége megmutatkozik abban, hogy könyörül, akin könyörül, és irgalmas ahhoz, akihez irgalmas (15). Csak leborulni tudok, amikor ezeket az igeverseket olvasom, és leborulásomban hálát adok, hogy nem emberek döntik el, hogy Isten kin könyörüljön és kihez legyen irgalmas. Leborulva hálát adok azért, hogy végképp nem hívő emberek, vagy bármely felekezethez, bármely kegyességi körhöz vagy bármely teológiai iskolához tartozó „vallásos zsenik” és „teológiai agytrösztök” határozzák meg az Isten könyörületének medrét. Igenis, éppen ettől Isten az Isten, és éppen ettől igazságos, hogy többek között ezt sem engedte ki a kezéből. Ez az igevers engem nem megijeszt, nem kérdések sokaságát ébreszti bennem, hanem megnyugtat, magasztalásra késztet.

1Sám 11.

380. dicséret

Ki üdvözül, hogyan, miért? Aki a szájával Úrnak vallja Jézust, és a szívével hiszi, hogy Isten feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, az üdvözül (9–10). Aki segítségül hívja az Urat, az üdvözül, legyen az bárki, bármely nép tagja, mert aki hisz a feltámadott Úrban, az nem szégyenül meg (11–13). Hinni, bizonyságot tenni, bizonyosnak lenni a feltámadott Jézus Krisztusban. Csodálatos, tömör, világos evangélium ez. Szinte meg kellene itt állni, tovább nem részletezni, nem magyarázni, hanem leborulni. Nem az isteni törvény megannyi tanbéli, erkölcsi, kultuszi paragrafusai és annak értelmezései üdvözítenek. Az apostol szerint az Isten törvényét nem lehet cselekedetek által úgy betölteni, hogy abból élet származzék. A törvény célja és vége Krisztus (4), mint ahogy a madár számára megszűnik a gyalogút út lenni, amint felfedezi a szárnyait. Isten törvénye, Igéje, üdvözítő rendje még inkább érvényben van, de azt Isten a szívünkbe írta (4–10). Akinek üdvössége van, az mások üdvösségéért is könyörög. Az apostolt élteti az Izráelért mondott imádság: szívből kívánja népe üdvösségét a Jézus Krisztusban, és könyörög az üdvösségükért (1). Ez a krisztusi lelkület: szívből kívánni, könyörögve kérni, munkálni mások üdvösségét még ott is, ahol rajonganak Istenért, és közben saját magukat kezdik el érvényesíteni (1–3).

1Sám 12.

278. dicséret