A kenyér története elválaszthatatlan részévé vált az emberiség történetének.

Már a gyűjtögető életformát folytató embernek megvolt a tapasztalata a gabonamagvakkal, amelyeket nyersen, majd pörkölve, később pépesítve, azután lepényként, kovásztalanul készítve, sült formában fogyasztott, míg végül megszületett a kelesztett, kovászolt kenyér, és vált nélkülözhetetlen alapélelmiszerré. A bibliai őstörténet is hivatkozik rá: „Arcod verejtékével egyed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél!” (1Móz 3,19a) Utalva ezzel a kenyérnek az ember életében meghatározó szerepet játszó fontosságára.

A mózesi törvények által megkülönböztetett helye van a kenyérnek az ószövetségi kultuszban. Az aratás ünnepe előtt, vagyis mielőtt Istennek hálaáldozatot mutattak volna be, senki sem süthetett az új termésből kenyeret. Az új kenyérhez tehát vallásos meghatározottság kapcsolódik.

A református úrvacsorázás rendszere a 18. században alakult ki, és lett szilárd helye augusztus hónapban az új kenyérért való hálaadásnak. A történelem szerint tanúi lehetünk annak, hogyan szakralizálódik az ősi aratási ünnep, de népünk esetében annak is, hogy az ateista kommunista rendszer miként deszakralizálta éppen az „új kenyérrel” államalapító István királyunk emléknapját.

Minden állami hatalmi önkény ellenére is azonban a tény tény marad, vagyis Isten Igéje szerint a kenyérnek szakrális jellege van. A régiek ezt még jól tudták, és nem véletlenül gyakorolták azt, hogy a kenyér aljára kereszt formát rajzoltak, mielőtt megszegték, és a kenyérdarabot nem hajították el, hanem mint Isten ajándékát megbecsülték.