A kijelentést, „vele volt az Úr” (1Sám 18,12), heti bibliai szakaszaink között olvashatjuk Dávidról, aki nemrég került be a királyi udvarba Izráel első uralkodója, Saul mellé, miután legyőzte Góliátot, a hatalmas filiszteus harcost (1Sám 17). Saul királysága lehanyatlott, hiszen nem engedelmeskedett Istennek, és még az Úr Lelke is eltávozott tőle (1Sám 16,14). A Szentírás éppen ezzel teszi szemléletessé és nyilvánvalóvá a két ember közti különbséget: az egyiktől már eltávozott az Úr Lelke, míg a másikkal „vele volt az Úr” (1Sám 18,14). Számos bibliai személyről olvashatjuk ezt a megállapítást: Mózes (Józs 1,17), Sámuel (1Sám 3,19), Salamon (2Krón 1,1), Ezékiás (2Kir 18,7), Ezsdrás (Ezsd 7,6). Ez a „minősítés” azonban nem jelenti azt, hogy ezek az emberek soha nem buktak el, soha nem voltak kétségeik és gyötrődéseik, hanem azt, hogy minden élethelyzetben, minden nyomorúság és próbatétel közepette is az Úrra tekintettek, mert tudták: „Inkább essünk az Úr kezébe, mert nagy az ő irgalma. Csak ember kezébe ne essem!” (2Sám 24,14)

Ez a mi keresztyén reménységünk is, hogy ha szüntelen az Úrra tekintünk, ha őt keressük, ha imádságban és könyörgésben hozzá fordulunk, akkor ő velünk lesz egészen a világ végezetéig (Mt 28,20). Egyben óriási felelősség is, hiszen ez arra kötelez bennünket, hogy úgy éljünk: amikor az életünkre tekintenek, valóban azt lássák, hogy ezzel az emberrel „vele volt az Úr”. Amikor Péter apostol a főpap házának udvarában volt – mivel távolról követte az Urat – és melegedett a tűz mellett, egy szolgálólány rátekintve ezt mondta: „Ez is vele volt.” (Lk 22,56) Péter megtagadta Jézust: „Asszony, nem ismerem őt.” (Lk 22,57) Mi azonban éljünk neki tetszően, és valljuk meg őt: „Én Uram és én Istenem!” (Jn 20,28)