Kevés olyan dolog van, amelyet annyira nehezen tudunk meghatározni, mint a kultúrát. Két amerikai kutató, Alfred Kroeber és Clyde Kluckhohn egy 1952-ben megjelent kötetükben százhatvannégy meghatározását szedték össze, de valószínűleg azóta is született még néhány. A nehézség talán abból is adódik, hogy a kultúra nem tőlünk független, objektíve leírható „dolog”, hanem körülvesz bennünket, mi több: meghatároz, de ugyanígy mi magunk is alakítjuk, meghatározzuk azt. Nem egyszerű eldönteni, hogy a kultúra él bennünket vagy mi a kultúrát. Meghatározása tehát kulturálisan meghatározott, következésképp az, ahogyan a kultúránkra tekintünk, messzemenőkig jellemez bennünket. Amenynyiben pedig ebből az irányból vizsgáljuk a kultúrát, a saját kultúránkat (ami mindig a legnehezebb), akkor a legegyszerűbb és legpontosabb meghatározást akkor kapjuk, ha figyelünk azokra a kijelentésekre, amelyek környezetében elhangzik az a mondat, hogy „ezt így szoktuk” vagy „ezt nem így szoktuk”. A kultúra válasz arra a kérdésre: „Hogy szoktuk?”

Mindez akkor válik különösen fontossá, amikor az életünket – akár egyik pillanatról a másikra – olyan erők és tényezők kezdik formálni, amelyekre csak a „nem így szoktuk” kategóriába tartozó cselekvésekkel és viszonyulásokkal tudunk érdemi módon válaszolni. Azaz amelyek egyrészt érvénytelenítik a megszokott, kulturálisan rögzített válaszainkat, másrészt – sokszor csupán ideiglenesnek gondolt – változásra kényszerítenek bennünket. Az ilyen helyzetekben a mindent feladó asszimiláció és a minden változásnak ellenszegülő ridegség között kell megtalálni a modus vivendit. Úgy tűnik, ez nehezen megy. A kortárs magyar, illetve református egyházi kultúránkra is inkább a kulturális ridegség jellemző, amely megvéd ugyan a feloldódástól, de egyben a megroppanás királyi útja is.

Ezzel a problémával pedig nemcsak a kérdés tétje miatt érdemes foglalkoznunk, hanem azért is, mert sem a magyar, sem a református kultúra nem ilyen volt eredetileg. Elég csupán arra utalnom, hogy eleink a népvándorlás korától az államalapításig miféle változásokon mentek keresztül, amelyek következtében nyelvük, gazdálkodásuk és életmódjuk vagy államszervezetük átalakult, de végül – annak ellenére, hogy számbelileg kisebbségben voltak – mégis ők asszimilálták a Kárpát-medence népeit, és nem fordítva. Közelebbről, református kultúránk összefüggésében is tanulságosak a múlt történetei. Sok, egymástól távoli eklézsia jegyzőkönyvében találkoztam az értékek átalakulásának sajátos folyamatával. Valaki adományozott Isten dicsőségére egy skófiumos – vagyis ezüst- vagy aranyszállal hímzett – terítőt. Az Úr asztalán használták akár száz esztendeig is, de aztán elrongyolódott. Nem méltó ez így – gondolták a presbiterek, és úgy döntöttek, hogy több hasonló sorsra jutott terítővel együtt elviszik az aranyműveshez, aki elégetve a mulandó anyagot kinyeri belőlük a nemesfémet. Volt, hogy ezt aztán eladták, és az árából megjavíttatták a templom tetejét, de sokszor kehely vagy keresztelőkancsó lett belőle – és használják ma is (hacsak – amennyiben szerényebb volt vagy kicsorbult – azt is bele nem olvasztották egy szebb, nagyobb klenódiumba). A jegyzőkönyvek pedig – vagy akár maga a tárgy – feljegyzésben őrzi az eredeti adományozó hitének gesztusát. Nem a formák voltak tehát a lényegesek, hanem az érték, és az a hit, amely azt az Úr asztalára szánta.

Miért változtunk meg? Összetett kérdés. Talán azért is, mert elkezdtünk „civilizációt” építeni, az üldözések elmúltával maradandót akartunk alkotni, és egyre jobban az értékek formáira koncentráltunk. Most, amikor napról napra úgy kell élnünk, ahogyan nem szoktunk, az életmódunk újraformálásakor – miközben kénytelenek vagyunk elengedni a rögzült formákat – újra „re-formációra”, az értékeinkhez és azok transzformációjának képességéhez való visszatalálásra lenne szükségünk.

A szerző kulturális antropológus, az MTA BTK Néprajztudományi Intézetének tudományos munkatársa