Vannak-e a keresztyén üzenetnek olyan állításai, amelyek az emberi gondolkodás felől ellentmondásosnak tűnnek? Már hogyne lennének. Ez következik abból a szimpla tényből, hogy az ellentmondásosnak tűnő állítások két pólus között feszülnek. Egyrészt ott van Isten kijelentése, másrészt ott van az emberi logika. A keresztyén üzenet tehát mindig Isten és ember viszonyrendszerében fogalmazódik meg, s ez magában hordja azt a feszültséget, amely az „Isten-pólus” és az „ember-pólus” között lüktet.

Régi történet ez. A kísérlet arra, hogy az Isten által kijelentett igazságot az ember valahogy a saját maga által alkotott gondolati rendszerbe építse be. Az egyik leghíresebb mondat, amely erre az ellentmondásosságra adott reflexiót tükrözi, Tertullianustól (160–222) származik, aki ezt mondta: Credo quia absurdum est (Hiszem, mert képtelenség). Egyházatyák egész sora viaskodott azzal, hogy az emberi logikába (természetesen, ahogyan ezt akkor az antik filozófia látta) hogyan illeszthetők be a teológia nagy igazságai. Ez a problematika, tehát a hit és ész, avagy a teológia és filozófia közti feszültség feloldása végigkíséri az európai gondolkodás egész történetét, s napjainkig hat.

Végleges megoldás nincs. Nem is lehet, ami könnyen belátható abból a tényből, hogy ha az ember saját képességei alapján el tudná mondani azt, amit Isten mond, ha tehát Isten helyettesíthető és pótolható lenne az emberi ész segítségével, akkor Isten kijelentése, az Ige, okafogyottá válna. Csakhogy ez ugyanolyan abszurditáshoz vezet.