Sámuel könyveinek központi szereplője Dávid, Izráel államalapító királya. Dávid életében volt néhány év, amikor nem viaskodott Góliátokkal, nem invitálta hálószobája félhomályába harcosának feleségét, és lázadásokkal sem kellett szembenéznie. Ez volt a hebróni királyság korszaka.

Sámuel második könyve szerint (2,1–4) Dávid Saul halála után, az amálékiak ellen vívott harc után kíséretével és családjával vonult a városba. A bibliai megjegyzés alapján érkezésük békésnek tűnik: „és letelepedtek Hebrón városaiban”, de ez valóságos invázió lehetett, és nehéz elképzelni, hogy súrlódások nélkül ment volna végbe. A júdai hegyvidék kisvárosának határaiban feltűnt az akkor már jól ismert szabadcsapat, élén Dáviddal, aki nemcsak a Saullal vívott hosszú és fárasztó küzdelemből került ki győztesen, de jó ideig a félelmetes filiszteus király zsoldosa is volt. Mindenki emlékezett rá, mi történt Nábállal, aki szembefordult vele, és mindenki tudta azt is, hogy „valahányszor Dávid betört egy területre, sem férfit, sem aszszonyt nem hagyott életben, és elvitt juhot és marhát, szamarat, tevét és ruhaneműt...” (1Sám 27,9). Ez az ember közeledett, és az Írás szerint mégsem történt konfliktus, sőt, azok a júdai vének, akiknek korábban részt adott a szerzett zsákmányból (1Sám 30,26–31), most eljöttek, és királlyá tették. Félelemből cselekedtek? Vagy Dávid egyszerűen megvásárolta hűségüket? Talán nem erről volt szó.

Dávid sok vétke mellett is megmaradt Isten választottjának, rá korábban az „Úr lelke szállt”, „vele is maradt” (1Sám 16,13), és most tudta, mit kell tennie: még mielőtt elindult Hebrón felé, megkérdezte az Urat. Ez volt a kulcs. Tudta, hogy amíg Istenre hallgat, reménysége megalapozott, ő pedig békésen is célba ér. Ez a lecke nekünk is: az Úr akaratát az első lépés megtétele előtt kell tudakolni.