„Teljesen mindegy, letiltom” – hangzott el a minap, amikor egy beszélgetésben eltérő véleményekről is szó esett. És valóban, a közösségi média korában sokszor ennyire egyszerű megszabadulni egy témától, véleménytől, hozzászólástól: legfeljebb három kattintás, és nem is látom többé. Csalóka képet fest ez a lehetőség a valóságunkról, hiszen könnyen elhiteti velünk, hogy a világ olyan, amilyennek látni szeretnénk – nincsenek a sajátunktól eltérő gondolatok, és mindenki egyetért velünk. Így vész el lassan a párbeszéd, kérdések és válaszok helyett pedig maradnak a támadások, majd a másik figyelmen kívül hagyása. Rossz irányba tart a 21. századi kommunikáció, egyre inkább társas magányban vagyunk jelen az online térben, hétköznapi életünkön pedig a folyamatos maszkviselés sem segít. Habár mind a vírushelyzet, mind a közösségi média könnyen elszigetel bennünket egymástól, érdemes lenne visszatalálni természetes kommunikációs csatornáinkhoz, és a beszélgetéseket kérdésekkel, nem pedig állításokkal kezdeni. Így jöhet létre valódi párbeszéd, amelyből könnyen kiderülhet, hogy a feleket több dolog köti össze, mint amennyi elválasztja.

Sok olyan kérdés merült fel az elmúlt hetekben, amelyekről érdemes lenne eszmét cserélni, és megtalálni a válaszainkat, de ameddig párhuzamos valóságokat építünk, egyre távolabb kerülünk egymástól. Hiába rohannak el mellettünk, velünk a hétköznapok, egyetlen cikk vagy vélemény alapján nem lehet megítélni különböző helyzeteket, ahhoz meg kell ismerni a szereplőket és a történeteket – erre pedig érdemes időt szánni. Az elmúlt tavasz megtanított bennünket arra, milyen könnyen megállhat a világ, és ilyenkor bizony hirtelen már nem is tűnik olyan fontosnak néhány olyan dolog, amiért korábban felvettük a kesztyűt. Meg kell találni, mi az, ami igazán fontos, mert eljött az az időszak, amikor egyre inkább szükség van a személyes hitvallásokra és a bátorításra, hiszen keresztyénségünk is arra ösztönöz, hogy forduljunk oda a másik felé, és kérdezzük meg, hogy érzi magát, mi történt vele, mi az, ami fáj.

A válaszokban pedig ott találunk megannyi véleményt és döntést, amellyel a másiknak együtt kell élnie. Régi, nagy igazság, hogy azt a legnehezebb szeretni, akinek a legnagyobb szüksége van a szeretetre, Krisztust megismerve mégsem beszélhetünk másról, csak a szeretetről. Arról, mi is választ el bennünket egymástól, oldalakat írhatnánk tele. Mély árkok jellemzik az egymással való kommunikációinkat. Sajnos a tapasztalat az, hogy történelmünk emiatt nem is más, mint kisebb-nagyobb háborúk sorozata – de érdemes lenne ezen túllépni, mert valójában nemcsak a döntéseink következményével kell együtt élnünk, hanem egymással is. Kilépve az online terekből már nem lehet néhány kattintással megszabadulni attól, amit nem szeretnék látni. A „való világban” különböző közösségek tagjai vagyunk, és ezen az sem változtat, ha éppen nem értünk egyet valamiben. Ma, vírushelyzeten innen és túl, társadalmi konfliktusok között manőverezve ezeket a közösségeket kellene erősíteni, és közöttük kellene hidakat építeni. Biztos vagyok benne, hogy mindenki bánt már meg kimondott gondolatokat és meghozott döntéseket. De abban is biztos vagyok, hogy azt soha sem kell megbánnunk, hogy Krisztus mellett döntöttünk. Ha pedig erre az alapra építjük az életünket, ott lesz helye a különböző véleményeknek, a vitáknak és a párbeszédnek, mert tudni fogjuk, hogy közös a célunk. Érdemes figyelnünk arra, hogyan kommunikálunk, mert amikor már képtelenek vagyunk egymással beszélgetni, egyre kevésbé leszünk képesek Istenhez és Istenről szólni.

A szerző újságíró, a reformatus.hu főszerkesztője.