Pál nem azért inti meg a korinthusiakat (14), hogy megszégyenítse őket. Intésében lelki-atyai szeretetet van (15–17). Sok keresztyén intést hallottam már, de nagyon kevésben érződött a valós, krisztusi szeretet. Bot vagy szelíd lélek (21)? Ha kell a bot, az intés, az is csak szelíd, krisztusi lélekkel lehetséges. Az apostol intésében pásztori szeretetet tapasztalunk, amely nem engedi el a gyülekezet kezét; amíg nem tud személyesen elmenni, elküldi hozzájuk Timóteust (17). A személyes kapcsolatok ápolása nélkül nincs gyülekezetépítés, és ezt a feladatot nem lehet végképp átruházni, elhagyni pedig a sorvadás biztos jele. Az apostol intése nemcsak szó, hanem erő (20). Beszéddel – az evangélium hirdetésével – terjed az Isten országa, de az Úr ereje által lesz az valósággá, hitelessé, kenyeret dagasztó kovásszá. Bes zéddel jön létre az Isten országa, de mennyei erővel áll meg. Ez az erő Isten ereje, amit ő megad a benne hívőknek. Ezt a hiteles mennyei, krisztusi erőt döbbenetes kifejezésekkel adja vissza az apostol: amikor gyaláznak, áldást mondunk; amikor üldöznek, tűrünk; amikor rágalmaznak, jó szóval válaszolunk; ha kell, mindenki söpredékévé leszünk (4,11–13). Hol van a beszédünket hitelesítő erő? Hiszen azonnal visszavágunk a másiknak.

1Sám 31.

19. zsoltár

Az apostol itt nem a világ paráznáiról szól, hiszen akkor ki kellene mennünk a világból (10). A világ paráznáiért könyörgünk, hogy adjon az Úr megtérést számukra. A kívül lévőket az Isten fogja megítélni (12–13). Az apostol tanítása világos: azokkal ne éljünk együtt, ne is együnk együtt, akiket testvérnek neveznek, és az illető mégis tetten érhetően parázna, nyerészkedő, bálványimádó, rágalmazó, részeges, rabló. Akik tehát a gyülekezeten belül vannak, és ilyenek, azokat el kell távolítani a gyülekezetből (13). Ez nem szeretetlenség, hanem a tisztaság védelme, hiszen egy kis romlott kovász az egész tésztát ehetetlenné teszi (6–7). Bizony így van ez nemcsak az étellel, hanem a keresztyén életünkkel is. Ezzel nem tartjuk különbnek magunkat senkinél, de igenis mindennél különbnek tartjuk az értünk „megáldoztatott húsvéti bárányt”, azaz Jézus Krisztusunkat és az ő megtartó kegyelmét (7). Az ő kegyelmébe kapaszkodva, az ő erejét naponta elkérve harcoljuk meg a hit harcát (1Tim 6,12), hogy a paráznaság, annak számos fajtája, a nyerészkedés, a bálványimádás, a rágalmazás, a részegség, a rablás e világban csúcsosodva leomlani készülő lavinája el ne sodorjon minket is.

2Sám 1,1–16.

403. dicséret

Nagy gyarlóság, hogy testvér a testvérrel pereskedik (6). Nagy gyarlóság az is, hogy hétköznapi ügyekben pereskednek egymással azok, akikre nem hétköznapi ügy, hanem az evangélium „egyetemes és ünnepi ügye” bízatott, az a szent ügy, amely a hétköznapokat is megáldja (4). Még nagyobb gyarlóság az, hogy a gyülekezet tagjai kiviszik az ügyeiket a világ elé (1–6), és hitetleneket ültetnek a bírói székbe azok, akiket Isten arra rendelt, hogy ők mutassák fel a világnak azt az örökkévaló mértéket, amely alapján minden más kérdés, jelenség helyesen megítélhető (2–3). A gyarlóságok gyarlósága pedig az, hogy a gyülekezet tagjai egyáltalán pereskednek egymással. A krisztusi az len ne, hogy hívő emberként elszenvedik a sérelmet, és eltűrik a kárt, illetve eleve nem okoznak sérelmet és kárt – testvéreiknek végképp nem (7–8). Ezek a gyarlóságok kiáltanak. Tartsunk önvizsgálatot! Aztán gondoljunk bele, mi minden történik a gyülekezeteinkben: viszályok, acsarkodások, perek egymás között, lelkész és gyülekezet között. Elkeserítően méltatlan ügyek ezek, amelyekben senki nem enged, és amelyek „nem maradnak belül”, soha nem oldódnak meg, így elsorvasztják a ránk bízott, szent ügyet. Ne jogászkodj, ne a paragrafusokat sorold, ne a másikra mutogass, hanem térj meg!

2Sám 1,17–27.

276. dicséret

Jézus az egész embert megváltotta, testét és lelkét egyaránt. Ezért a testünk sem a miénk, hanem az is a mi Urunké. Dicsőítsük az Urat a mi testünkben (20)! Isten Krisztusban testté lett, ő testben támadt fel, ezzel megszentelte, magának foglalta le azt; drága áron vette meg azt, és templommá formálta (19–20). Mi az Úréi vagyunk. A test az Úrért van (13–14). A testünket látja a másik ember. A testünkben, az életünkben, a cselekvésünkben leszünk hitelesek. Az apostol hangsúlyozza, hogy megregulázza a testét, hogy semminek ne legyen a rabjává, és ezáltal alkalmatlanná ne váljon a szolgálatra (1Kor 9,27). Amint azt látom, hogy valami az uralma alá kerítené a lelkemet és a testemet, a kettő ugyanis elválaszthatatlan, akkor meneküljek az én szabadító Uram oltalma alá a szolgaság igája elől (Gal 5,1). A látszólag közömbös cselekvések, mint például az evés is, rabbá tehetnek (12–13). A szó szerinti értelemben vett paráznaság – most ott erről beszél az apostol – azonban a legnagyobb veszély, mert a testi érintkezés e világban kitörölhetetlen nyomot hagy (14–18). A testkultusz és a mai ige üzenete között semmi kapcsolat nincs. A testkultusz mindkét véglete: a test istenítése és megvetése egyaránt elvetendő.

2Sám 2,1–11.

255. dicséret

A férfinak nem jó asszonyt érinteni!? (1) Ezt az a Pál mondhatta, aki valóban megkapta, hormonális alkatánál fogva is (Ravasz László), azt a kegyelmi ajándékot, hogy neki ez a kérdés nem okozott problémát és erő feletti önmegtartóztatást. Ez a tétel azonban Pál tétele, amit ő maga is beismer azzal, hogy másoknak azt tanácsolja: a házastársak ne fosszák meg egymást e vonatkozásban sem (5). Mert normál esetben igenis jó, nagyon jó a férfi és a nő testi érintkezése. Isten ajándéka ez a jó, az ő teremtő szeretete szerint. Isten formálta férfivá és nővé az embert, és látta azt, hogy ez jó (1Móz 1,26–31). Jó a férfinak nőt érinteni: a házasság medrében jó a saját asszonyát szeretni. Kölcsönösen jó a testi szerelem, nélkülözhetetlenül jó, de igazán áldássá csak lelki és hitbéli összetartozással lesz. Viszont az Istentől rendelt kereteken kívül éppen ez a terület az, amelyet a gonosz leginkább kihasznál, hogy szétzilálja az emberi életet, beleértve a legszentebb, legintimebb, legáldottabb emberi kapcsolatot: a házasságot és a családot (5). Ezért óvja és védi az apostol a házasságot, amely több a vér szerinti testvéri és a baráti viszonynál is, noha a házasság áldásait, örömeit, legbensőbb csodáit nem részletezi.

2Sám 2,12–32.

503. dicséret

Abban legyünk hűségesek, amibe az Úr állított bennünket (24). Az adott külső keretek között kell az Isten dicsőségére élni és szolgálni ebben a világban, megelégedve az Úrtól kapott lehetőségeinkkel és tehetségünkkel. Pál azt hangsúlyozza, hogy a hívő ember ne siessen előre a maga helyéről, hanem a meglévőben igyekezzen helytállni. A keresztyénség nem vallásos forradalom. Aki a kevésen hű, azt sokra bízzák majd (Mt 25,21). Nem az emberi igyekezet és akarás ajándékoz többet, hanem az adott helyen való hűség. Mert nem azé, aki akarja… (Róm 9,16) Ez Pál korában nemcsak keresztyénségünk külső jegyeire, hanem a társadalmi viszonyokra is vonatkozott (17–21). Pál apostol Jézus Krisztus visszajövetelét még a saját nemzedéke idejére várta. Így érthető: addig még ki lehet bírni. Az Úr eljövetelének időpontját azonban nem tudjuk. Egy életen át várni a jobbra, rabszolgaként? Keresztyén, testvéri közösségben ez nem volt probléma. Ám pogány környezetben, a megtért rabszolgának élete végéig benne szenvedni ebben az állapotban, már más kérdés. De nézzük meg a másik oldalról a problémát. Semmit nem változik a világ, legfeljebb a kiszolgáltatottság és a nyomor elszenvedői változnak, ha változnak. Megtérés kell, Jézus Krisztus kell (Jel 22,20), új ég és új föld kell (2Pt 3,13).

2Sám 3,1–21.

495. dicséret

Velem egy idős, negyven éve jó barátom urnája mellett hirdettem a feltámadás és az örök élet igéit. Seregnyi emlék ért el a temetésekor, és be kell vallanom, sajgott a szívem. Egészen fiatalon együtt kezdtünk el dolgozni Veszprémben. Előttünk volt az élet. Aztán egy „csettintés”, és az urnáját látom magam előtt. Ő ebben az esztendőben, amikor ezeket a sorokat írom, csaknem a tizedik testvérünk, aki idén hazatért. Ez nem érzelgős nosztalgia: a mai ige üzenetét erősíti meg. Ennek a résznek a lényege ugyanis az, hogy földi időnk rövid. Az emberélet útjának felén ezt egyre inkább látjuk. Krisztus viszszajövetelének idejét nem tudjuk, de a mi időnk itt attól függetlenül is rövidre van szabva. Az apostol hangsúlyozza, hogy lazítani kell a szálakat, amelyek ehhez a világhoz fűznek, egy idő után nem szabad újabb „projekteket” elkezdeni. Minden földit úgy kell venni, mintha nem volna: házasság, vagyon, öröm és bánat, minden ideig való (29–35). Az apostol mégsem az összeomlást látja, nem félelem tölti el őt, hanem reménység, miközben arra készül, hogy az Úrral találkozik (35). Áldott e földi lét. Áldott itt minden, amit az Úrban éltünk meg, és azok mind odaát is maradéktalanul a mieink lesznek (35).

2Sám 3,22–39.

97. zsoltár