Amikor tíz évvel ezelőtt felépült a házunk, előző kis lakásunk modern berendezése költözött velünk – kiegészítve néhány új darabbal. Újdonsült háztulajdonosként kellemes izgatottsággal jártuk az üzleteket, tervezgettük, hogy a meglévők mellé milyen bútorokat veszünk, nézegettük a lámpákat, a függönyöket. Szinte megszédítettek a lehetőségek, amelyeket az addig megszokotthoz képest kitágult lakótér adott.

Ebben a nekünk, önjelölt lakberendezőknek egységesnek tűnő összképben azóta is csak egyetlen bútordarab van, amely kilóg a sorból, a férjem dédszülei után megmaradt támlás szék. Szép ívben hajlított, barnára pácolt fából készült, ha voltak is társai, már régen elvesztek az elmúlt évtizedek alatt. Az egyedül maradt példány csendesen álldogál a dolgozószobának kinevezett helyiségben, feladatot csak akkor kap, amikor valaki nálunk ebédel. Ilyenkor párna pottyan az ölébe, és az ülhet rá az asztalnál, akinek a legnagyobb kényelmet szánjuk. Mert éppen jó a magassága, könnyű, mégis erős, tartja a hátat. Kopottságában is méltóságteljes, minőségi darab.

Egyszer kíváncsiságból felfordítottam, van-e benne valamilyen azonosító, akkor láttam meg a békebeli újsághirdetéseket idéző, elhalványult címkét: „Első Máramarosi Hajlított Bútor és Faárugyár; Altmann és Huber Máramarossziget.” Mellette egy rajzon hintaszék és egy másik nehezen kivehető ábra, talán cégér vagy címer lehet. Fellelkesülve kutattam az interneten, de nem sok információt találtam a gyárról, mindössze annyit, hogy a múlt század tízes éveiben lehetett a virágkora. Sajnos csak egy-két helyen említik, pedig szívesen olvastam volna róla bővebben.