A gondolkodás történetét úgy is lehet jellemezni, hogy az egyes korszakokban melyek voltak az alapvető kérdések. Az nem kétséges, hogy mindig is voltak központi kérdések, ám az szembetűnő, hogy azok korszakról korszakra nagy változékonyságot mutattak.

Ha most az a kérdés, hogy vajon visszatekintve a kérdések történetére miféle vonulat bontakozik ki, akkor azt kell mondanunk, hogy sajátos beszűkülési folyamatnak lehetünk tanúi. Ezen azt értem, hogy míg „régen” az emberi lét végső kérdései uralták a gondolkodást, addig mára azok kikerültek az érdeklődés homlokteréből.

Ennek a beszűkülési folyamatnak az a tartalma, hogy a végső alapokra való rákérdezés helyett a kérdések többsége a jelenségek leírására irányul.

Itt van például a halál kérdése. Ugyan ki tenne ma fel olyan kérdést, hogy vajon miért hal meg az ember? Ilyet legföljebb a gyermek kérdez. Azért van ez így, mert a mai gondolkodás a halál jelenségét adottnak, magyarázatra nem szorulónak veszi. Mégpedig azért, mert létezik egy ma általánosan bevett emberkép, amely úgy gondolja, hogy az ember teljesen és mindenestől természeti lény, tehát a halál, az elmúlás magyarázatra nem szoruló adottság. A halál jelenségének a magyarázata az ember biológiai-természeti létében van. Miért is hal meg valaki? Mondjuk azért, mert megöregszik. Elkapta a vírus. Elütötte az autó. S ezzel a felvilágosult gondolkodás szerint a kérdés meg van magyarázva. A halál jelensége nem vet fel több kérdést.