Három és fél esztendeje annak, hogy apósom, Szabó Andor lelkipásztor, nem sokkal kilencvenharmadik születésnapja előtt, 2017 januárjában megtért teremtő Urához. Azt sokan tudták róla, hogy az Ószövetség kutatója, számtalan teológiai munka, köztük a mindmáig sok lelkésztársa által örömmel és hálával forgatott Lábam előtt mécses a te Igéd című, négykötetes kézikönyv, továbbá egy két kiadást megért önéletírás szerzője. Az már kevésbé közismert, hogy sok évtizedes, szívós munkával megteremtette a bihari Hencidán egy kis néprajzi, helytörténeti múzeum alapjait.

Végképp családi belügy maradt ellenben, hogy világéletében nemcsak jeles „könyvtermő”, de a teremtett világ dolgainak, különösen a növényeknek, gyümölcsöknek, a természet minden ajándékának ismerője volt. Már nagyapa korban járva letette a gombaszakértői vizsgát, így a népes család, vagy épp az evangelizációk alkalmával betérő lelkésztársak a záró vacsorákon gombás finomságokat is kaphattak. Igazi bravúrjának azonban az őszibarack-, füge-, málna-, eper- és szőlőtermesztés nevezhető.

Most, amikor öt gyermeke, menyei és vői elköszöntek életének utolsó otthonától, a már hosszú ideje árva martonvásári kertben nemcsak szépséges, dúsan termő, cserépben otthonainkba mentett kövirózsatelepeket találtak, hanem háromféle, a hőségben mézédesre érett szőlő garmadáját is. A sok illatos fürt az egykori gondos ápolásnak köszönhetően valóságos agapéval várta a családtagokat. Egy igazi agricola pius, egy sok szegénységet megélt jámbor gazda ajándékával, íz-útravalójával, amely messze túlnő a csemege, az étkezéseket követő egészséges desszert fogalmán. Úgy vélem, mi, vagyis az éppen tíz főt számláló kis családi gyülekezet, kimondatlanul, szavak nélkül megéreztük ezt, amikor ki-ki elcsomagolta a maga szőlőadagját. Hiszen minden kicsiny szőlőszem maga a biztatás, a túlélés, az egészség napjainak ígérete. Pontosan úgy, ahogyan a magyar közmondás tartja: „Lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér.”

Szabó Andor – Papa – inkább a szigoráról, a lelki dolgokban való elmélyültségéről, mintsem természete létező, de gondosan elrejtett játékosságáról, kedvességéről volt közismert. Mégis, ahogyan egyre idősebb lett, kiütköztek ezek a szeretetre méltó vonásai is. Többek között a bíbor kasvirág, az echinacea „kisprófétájaként”, amelyet nem csak termesztett, de amelyből kiváló házi gyógyszert készített. Az utolsó, általa felcímkézett palackot máig nagy becsben őrzöm.

Szőlőszedegetés közben pedig, aligha véletlenül, Zakariás próféta szavai jártak a fejemben: „Azon a napon – így szól a Seregek Ura – meghívja majd egyik ember a másikat a szőlőjébe és a fügefája alá.” (Zak 3,10)