A hívő ember Jézus Krisztusban szabad, mert Isten törvénye a szívébe van írva, így nem kívülről és nem belülről, hanem felülről vezérelten pontosan tudja, merre halad az Istennek kedves, üdvözítő meder, annak védőgátjaival együtt (4–6; 8). Az ilyen ember pontosan tudja azt is, hogy a krisztusi szabadságban mindent szabad, de nem minden használ (1Kor 6,12), sőt, azt is tudja, hogy mi az, amit soha nem szabad kipróbálni. Vagyis ez a szabadság a nemet mondani tudás szabadsága is egyben. Ennek a szabadságnak az ismeretéről beszél itt az apostol, és nem valamiféle tanbéli ismeretről (2). Ez a szabadság azonban csak szeretetben élhető meg (3). Az ismeret felfuvalkodottá tesz (1–2). Nemcsak a szigorú, minden részletre kiterjedő, hitvalló tanokat magukénak tudók ismerete tesz azzá, hanem a krisztusi szabadság ismerete is ilyenné tehet minket. A krisztusi szabadság csakis szeretetben élhető meg. Minden ismeret csakis szeretetben gyakorolva lehet áldássá. Ez többek között azt jelenti, hogy ha valaki közöttünk megbotránkozna valamin, amivel mi a krisztusi szabadságban minden gond nélkül élünk, akkor azt – a még erőtlenebb testvéremre nézve – nem teszem.

2Sám 4.

78. zsoltár

Lám, még az apostolt is bírálgatták (1–3). Ha egy ilyen elhívott, odaadó, fizetséggel sem élő, hanem kétkezi munkából magát eltartó evangéliumi szolgát is bíráltak, akkor hogyne bírálnának minket is, hiszen odaadásunk is más, mint az apostolé volt. Fizetségben is mindnyájan megkapjuk a magunkét, miközben szenvednünk sem kell az evangéliumért úgy, ahogy az apostolnak kellett. Ha már a bírálgatásról van szó, akkor kicsit pontosítsuk a problémát. Ki kit bírálgathat itt tulajdonképpen? Ez az igerész bizony szóba hozza a lelkészi egzisztencia kérdését ugyanúgy, mint a lelkészeink odaszánt szolgálatának témáját is. Továbbá e nehéz kérdést is nekünk szegezi az ige: egy elhívott lelkipásztor hogyan jut el odáig, hogy minden lelkesedését, motivációját elveszti, és mennyire tehet erről a gondnok, a presbitérium, bizonyos gyülekezeti tagok vagy éppen maga a lelkipásztor? Ne bíráld, hanem szeresd a lelkészedet, imádkozz érte, tartsd el adományaidból tisztességgel, és biztasd őt a szolgálatban! Gondolj arra, hogy te is pénzből élsz, és neked is szükséged van a saját munkádban a szeretetre és a biztatásra. Pál apostol mint rendkívüli szolga csak egy adatott. Ő maga is hangsúlyozza, hogy amit ő kibírt, és amivel ő nem élt, az mind-mind kivétel, amely csak erősíti a szabályt: méltó a munkás a kenyerére (18; Mt 10,10; Lk 10,7; 1Tim 5,18).

2Sám 5,1–16.

150. zsoltár

A apostol nem azért lesz mindenkinek mindenné, hogy kerülje a konfliktusokat és békessége legyen, nem is azért teszi ezt, hogy sikerélménye lehessen és szektásan számolgathassa, összesen hány lelket halászott eddig magának, hanem csakis azért, hogy a választottakat az üdvösségnek megnyerje, hogy embereket mentsen. Ez a cselekvő rugalmasság nem egyenlő az olcsó kompromisszumok sorozatával. Másokat megnyerni missziói cél (Mt 18,15; 1Pt 3,1). Ez kivet önmagából mindent, ami az igehirdetést nehezítené, és hangsúlyoz mindent, ami közte és a hallgatói közt közösséget teremthet. Amikor azonban hitvalló helyzetbe került az apostol, félretette a missziói alkalmazkodást, és kiállt az evangélium igazsága mellett (Gal 2,3). Az alkalmak helyes megkülönböztetése is kegyelmi állapot (Kol 4,5). Ez a missziói aktivitás mindig krisztusi szeretetből fakad, soha nem térítői agresszivitásból vagy emberi technikákból következik, valamilyen evangéliumi üggyel elfedett emberi érdekből. Pál itt úgy tesz, mint az irgalmas szamaritánus tette, hogy odament a földön fekvő, megvert és haldokló emberhez, lehajolt hozzá, azonosult a nyomorulttal, majd bekötözte a sebeit, és biztonságos helyre vitte (Lk 10,33–34). Mindnyájan megverten fekszünk a földön, haldoklunk, és csak a megváltás szeretettel átadott örömhíre segíthet rajtunk. Erről a misszióról van itt szó: embermentésről.

2Sám 5,17–25.

44. zsoltár

A versenypálya és az öklözés hasonlatait az apostol nem a versengés miatt említi. Az üzenet a képeknek csak egy szeletéhez kapcsolódik. A sport és minden más nemes, korrekt verseny tekintetében nélkülözhetetlen az önmegtartóztatás (25). Itt ezt húzza alá az apostol. Az evangélium hirdetésének vonatkozásában az önmegtartóztatás hitelesíti az evangéliumot. Valóban, arra van szükségünk, hogy megsanyargassuk a testünket, hogy mi magunk valamiképpen alkalmatlanná ne váljunk az evangélium hirdetésére (27). Micsoda kegyelem, hogy hiteltelenségünk ellenére a mi Urunk szolgálatba állított bennünket, és a verseny eredményétől függetlenül eleve győztesnek kiáltott ki. Isten rendjében nem egy győztes lehetséges, hanem sok (24); még az utolsókból is lehet első (Mt 20,16). Isten kegyelme által nem mulandó, hanem örök koszorút kapunk (25). Érdemes lenne itt elidőzni: mi mindenre fordítunk energiát, ami fa, szén, pozdorja? Az Úr kegyelme azonban nem lustává tesz bennünket, ezért hálából úgy futunk, mint akik hűséggel és becsülettel akarják teljesíteni a távot (24), nem versengve és nem is öklözve, hanem az evangélium ügyében indított futásunkat hűséggel elvégezve (ApCsel 20,24; 2Tim 4,7).

2Sám 6.

24. zsoltár

A jóléti keresztyénség számára nagy figyelmeztetés ez az igeszakasz. Rajtunk van a keresztség jele, élünk az úrvacsorával, és mégis folyton visszaélünk az Úr kegyelmével. Akkor a pogány környezetből gyülekezetté formálódó korinthusiakat intette az apostol, ma az elpogányosodó keresztyénség számára szólal meg a prófétai hang, mégpedig a pusztai vándorlás intő példáival (1–5). Hétköznap dolgozunk, robotolunk, a munkánk lett a bálványunk. Az aranyborjú egyik fajtája ez, amely akkor is bűn, ha az elvárt életmód belekényszerít minket ebbe a nyomorúságba. A hétvége aztán az evésé és a játéké, vagyis a kikapcsolódás sem az Isten közelében történik, hanem olyan helyeken, amely tele van kísértésekkel és istentelenségekkel (2Móz 32,6). Az apostol bálványimádásról, paráználkodásról, zúgolódásról szól, amely megkísértette Izráelt, és sokan elbuktak közülük, megkísértette a korinthusi gyülekezet tagjait, és bizony kísért bennünket is (6–10). Az elvilágiasodott keresztyénségre gondoljunk most, ne másra. Azokra gondoljunk, akiken ott van a megváltó Krisztus pecsétje, és nagy ünnepen még a lelki ételt és italt is magukhoz veszik (2–3), mégsem leli kedvét bennük az Isten (5). Magunkra gondoljunk! A sákramentum nem közli az üdvösséget, hanem megpecsételi azt, ha valóban Jézus Krisztusban vagyunk.

2Sám 7,1–7.

156. dicséret

Minden találkozás során nyomot hagyunk egymásban. Ahol megjelenünk, ott jelenlétünkkel helyesnek és támogatandónak hirdetjük meg az adott helyet, illetve mások a jelenlétünket így értelmezhetik. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy hol, mikor, kikkel látnak bennünket együtt. Az apostol a keresztyén szabadságot védelmezve is kimondja, hogy mindent csakis az Isten dicsőségére cselekedhetünk, mint akik nem a maguk hasznát nézik, hanem mások üdvösségét munkálják (31). Isten dicsőségét és mások üdvösségét pedig csak erős, páli hittel lehet úgy munkálni, hogy olyan helyeken járunk, ahol pogányként élnek, esznek, isznak, beszélnek. Innen szabadított ki bennünket a mi Urunk. Nekünk a megváltó Jézus Krisztussal van közösségünk, és azokkal, akik az Úrban bíznak (16–17). Urunk, adj erős hitet, hogy krisztusi szabadságunk ajándékával hitvalló szeretettel és bizonyossággal élhessünk: ne a pogány világ hasson ránk, hanem mi járhassuk át ezt a világot, a te megváltó szereteted ismeretével!

2Sám 7,8–17.

116. zsoltár

Rend legyen! Amiként Szabó T. Anna verse könyörög ezért a Kaláka együttes lemezén: „Mondd, hogy rend van a világban, felejtsem, amiket láttam…” (Az ég zsoltára). Rend legyen, az adott kor kívánalmai szerint, és legyenek vezetők, akik ezt a rendet meghatározzák. Az apostol is a gyülekezet kérésére rendelkezett az asszonyok külső viseletéről (1–2). Rend legyen, az adott kor elvárásain túl! Változik a világ. Van, amiben alkalmazkodhatunk – egy határig. De beláthatjuk, hogy ha az Isten alapvető, minket, házastársunkat, családunkat, gyermekeinket, a legszentebb közösségeket oltalmazó teremtési rendje iránti tisztelet elhagy bennünket ebben a világban, akkor elveszünk. Nem alá-fölérendelésről van itt szó, a férfi és a nő viszonyát illetően, hanem az életünk kiteljesedését lehetővé tevő isteni rend szeretetéről. Rend legyen, de abban a megváltó szeretetben, amely az öröklét felől szemlél itt mindent. Az e világi rend egyszer elmúlik, ezzel a világgal együtt. Akkor kiteljesedik az Isten valóságos gondolata, amely szerint a férfi és a nő mindenben egymásra utaltak az Úrban. A korabeli és a mindenkori e világi rendet is csak az öröklét bizonyosságára, reménységes, krisztusi szeretettel lehet érvényesíteni (11–15).

2Sám 7,18–2.

132. zsoltár