A rejtőzködő és önmagát kaméleonként változtató világban különösen félelmetesen hangzik az a mondat, amelyet Nátán próféta mondott Dávid királynak: „Te vagy az az ember!” (2Sám 12,7) Dávid úgy érezhette, hogy minden rendben van, hiszen annak ellenére, hogy egy férjes asszonyt felcsábított a palotájába, és teherbe ejtette, sikerült az asszony férjét úgy megöletnie, hogy rá még a gyanú árnyéka sem vetülhetett. Isten előtt azonban, aki Dávid királyt fölkente Izráel királyává, megmentette Saul kezéből, valamint feleségeket, egzisztenciát adott neki (2Sám 12,7–8), nem rejtheti el vétkét, az Urat nem lehet emberi fondorlatokkal átejteni. Dávid király még többet és többet akart, nem elégedett meg azzal, amije volt, elfelejtette, hogy mindezt nem önmaga érte el, hanem Isten kegyelme által nyerte el.

Azért küldi el Isten Nátán prófétát Dávidhoz, hogy figyelmeztesse: vétke nyilvánvaló előtte, büntetését nem kerülheti el. A prófétai példázat szerinti gazdag ember elveszi a szegény ember egyetlen báránykáját anélkül, hogy a maga vagyonához kellene nyúlnia (2Sám 12,1–4). Dávid király a példázat hallatán „nagy haragra lobbant az ellen az ember ellen, és ezt mondta Nátánnak: Az élő Úrra mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt elkövette!” (2Sám 12,5) Nem is sejti, hogy önmaga felett mondott ítélete majd megfogant gyermekén teljesedik be (2Sám 12,15–23). Dávid bűnei egész életére kihatással lesznek.

Vajon mi mit akarunk rejtegetni Isten elől? Milyen emberi megoldásokat keresünk ahelyett, hogy az életünket Istenre bíznánk, aki pedig áldásait bőven adja az őt félőknek? Isten ugyan leleplezi bűneinket és vétkeinket, de kegyelmével takar be bennünket. Emeljük tekintetünket arra, akiről Pilátus így szólt: „Íme, az ember!” (Jn 19,5)