Az úrvacsora üdvösséges javunkra van. A kenyér kenyér marad, a bor is megmarad bornak, de a cselekmény egészében az élő és feltámadott Jézus Krisztussal kerülünk üdvözítő közösségbe a Szentlélek által (23–26). Tehát az úrvacsora több mint szeretetvendégség, sokkal több mint a szegények megsegítése. Az úrvacsora minden ember szegénységének üdvösséges gyógyítása: bűnös és halandó életünk részesül az Úr megváltó szeretetében. Tehát az úrvacsorára méltóképpen fel kell készülnünk. „Méltóságunkat” éppen az adja, hogy töredelmes szívvel megvalljuk, nem vagyunk méltók az Úr megtartó szeretetére, mégis kérhetjük az ő megtartó és életet megújító kegyelmét. A bűnbánat gyógyít, leveszi rólunk a halálos ítéletet, a bűn nyomásának terhét, és felvértez Isten erejével az új életre (27–34). Próbálunk, legalább a gyülekezetben, épülésünkre és nem kárunkra összejönni, de azzal az alázattal, hogy ezért mindennap könyörögnünk kell, mert itt különösen kísért a gonosz. Egyik testvérem említette: „Beidegződésből megyek templomba, de gyomoridegem van, amikor belépek a gyülekezet közösségébe…” Van mit megvallani, letenni, megbánni! A gyülekezeti összejövetel üdvösséges épülésünkért van. Tényleg így van? (17–22)

2Sám 8.

96. zsoltár

Sokféle „elragadtatás” létezik. Nem baj, ha gyanakvással fogadjuk a „lelkesedést”, ezek ugyanis igen gyakran a saját önző lelkünk tobzódásai, gyarló célok szolgálatában, így nem isteni, hanem emberi és akár gonosz indításból is fakadhatnak (1–2). Ott munkál Isten Lelke az emberben, ahol Jézus Krisztust Úrnak vallják, ahol erre a felismerésre elsegítenek, és ennek nyomán életem megnyugszik az Úrban, az ő üdvösséges örömében, erejében és békességében (3). Egy nyüzsgő világban az Isten Lelkének munkája bizony az is lehet bennem, hogy végre megnyugszom, és másokat is békén hagyok. Sok „lelkes” embert ismerek, akik egyfolytában és látványosan véleményeznek, ötletelnek, szerveznek, piszkálnak és dolgoztatnak másokat. „Szünetet tartson, hölgyem, ne fórumot!” – mondták egyszer valakinek, aki képtelen volt leállni… A felpörgés pedig egészen démoni, amely ciklikusan halálra fáraszt másokat, és maga is hol a csúcson tajtékzik, hol pedig kimerülten rogy össze, amikor már sokakat kikészített. Lám, a gyógyítás kegyelmi ajándékára máris szükség van ilyen helyzetben (9).

2Sám 9.

167. dicséret

A kegyelmi ajándékok között vannak látható különbségek, de mindegyik egyaránt fontos. Nem becsülhetjük le azokat a kegyelmi ajándékokat, amelyek nem elég látványosak vagy ékesek. Szolgálatra kapjuk őket, nem a saját dicsőségünk fitogtatására. A különböző kegyelmi ajándékok senkit sem tesznek nagyobbá a másiknál, legfeljebb a felelősséget növelik. A látványosabb kegyelmi ajándék nem biztos, hogy a legfontosabb. Nem becsülhetjük le a test gyengébbnek, elesettebbnek tűnő tagjait. Nem becsülhetjük le a test kevésbé tisztelt tagjait sem, mert azoknak is fontos szerepük van az Isten rendjében. Milyen fontos ez a megállapítás is! A tisztességtelenség sem akkor az, ha mi annak tartjuk, hanem ha Isten annak tartja. Egyébként minden alantasnak kikiáltott tevékenység is lehet nagyon fontos, örömteli, áldott az Isten rendjében. Az Isten rendjén kívül pedig minden tevékenység rombol. Ha irigység, versengés, féltékenység, elégedetlenség, egyéni dicsőségvágy üti fel a fejét a tagok között, megbetegszik a test. Akkor is szegénnyé, sőt beteggé lesz a test, ha egy tag nem végzi el a rá mért szolgálatot, hanem restté lesz abban. Ebbe akár az egész test belehalhat (22–27).

2Sám 10.

257. dicséret

Jézus Krisztus szeretetéről szól ez a himnusz, hiszen egyedül ez a megváltó szeretet nem múlik el soha (8). A mi gyarló szeretetünk mulandó. Csak akkor van esélyünk, ha Isten újjászülő kegyelme által bennünk a krisztusi szeretet munkál. Ez a szeretet egy önző, hedonista világban nemcsak szépeket mond a szeretetről, hanem a maga helyén, a szándékon túl tesz is valamit e krisztusi szeretettel a másikért (2Kor 8,10–12), mégpedig úgy, hogy nem vár érte semmit. Isten mozdul ilyenkor bennünk. Aki nem vár a szeretetért semmit, az bővelkedik a krisztusi szeretetben, és sokszoros áldást kap érte (2Kor 8,7). Ez a krisztusi szeretet minden emberi produkciónál többet ér, és minden kegyességi verseny, minden hitismeret, minden zseniális bölcsesség és tehetség, minden látványosan kirakatos „adakozás”, minden fanatikusan mártíros ügybuzgóság felett áll (1–8). Az apostol pontosan fogalmaz a korinthusiaknak: ez a krisztusi szeretet minden versengésen túlmutat, még a „hívők kegyelmi ajándékai” és a kegyességi irányok versenyén is (12,31; 8–10). Most tükör által homályosan látunk, rész szerint van bennünk az ismeret: „…tükrök közé vagyunk zárva, nem látunk ki a világra.” (Szabó T. Anna) Ezért csak a krisztusi szeretet az egyetlen járható út. Ha ez a szeretet erősödik bennünk, akkor üdvösséges úton vagyunk, hogy majdan a színről színre látásban felnőtté érjünk az Isten oldalán (10–13). Addig vállalnunk lehet a gyermekséget, az Úrra, az Atyára való ráhagyatkozás bizalmát (Mt 18,3).

2Sám 11,1–13.

217. dicséret

Megdöbbentett ez a kép. Gondolkozzunk el rajta: miközben el vagyunk telve magunkkal, a magunk hitével, ismeretével, örömével, bizonyosságával, embertelenül idegenek és érthetetlenek maradunk sokak számára (11). Ami számunkra gyönyörűen csengő zenemű, az mások számára érthetetlen és zavaró diszharmónia, amely nem épít (9), hanem összedönt, nem vigasztal, hanem elriaszt, nem bátorít, hanem szeretetlen (3). Fontos és áldott a mi nagy bizonyosságunk, de keveset ér, ha a másik nem részesül, nem épül abból. Könnyebb rajongani, könnyebb az értelmemet kikapcsolni, de ebben a világban az értelem és ismeret megragadása által működik leginkább a lélek. Inkább öt szót értelemmel, mint sokat rajongva, még akkor is, ha rajongásom a Szentlélektől való (12–19). A saját lelkem által hergelt rajongástól pedig engem és mindenkit óvjon meg az Isten, mert akkor az énemet és az én hatalmas élményemet akarom a másikra erőltetni, akinek pedig az semmit sem jelent. Az Úr szóljon és építsen általunk!

2Sám 11,14–27.

206. dicséret

Nem tudok úgy lefeküdni, akármilyen fárasztó volt is egy nap, hogy az aznapi dolgaimat ne rakjam helyre, ne rendezzem el. Ezek közül egy seregnyi még nincs kész, de azzal, hogy az elintézendők közé tettem, már az Úr kegyelmes kezébe helyeztem azokat, a holnap Urára bíztam, egy időre rendeztem, és így is az örökkévaló rend Urához kapcsolódtam. A rendetlenség a gonosz műve: halál és kárhozat. A teremtés és az újjáteremtés az élet Urának ajándéka. Ennek a rendnek kell tükröződnie az egyházban, a gyülekezetben, az istentiszteleten is. Épülés csak rendben lehetséges (14,12). Ami szép és ékes, az egyben rendezett is. Minden legyen egyszerre szép és rendezett, ihletett és értelmes, Lélekben eleven és mégis értelemmel követhetően józan. Ez a nyelveken szólás és a prófétálás viszonyában is érvényes: az értelmes tanításé az elsőbbség, de a Lélek más ajándékait sem szabad korlátozni (39). Ebbe a rendbe illeszkedhet minden kegyelmi ajándék érvényesülése, hogy együtt buzogjunk, és a buzgóság építsen, és ne romboljon, egyben tartson, és ne szétszaggasson (37–38). Jézus Krisztus megváltott, szabaddá tett: az örök élet szabadsága egyben a legékesebb rend.

2Sám 12,1–14.

51. zsoltár

Az Isten kegyelme a húsvéti örömhír: feltámadott az Úr, legyőzte a halált, üdvösségünk van (2). Minden istentiszteleten erre emlékezünk, ezt a szent örökséget vesszük át az előttünk jártaktól, ezért adunk hálát, ebben a hitben erősödünk, az örök élet örömében részesülünk, miközben a feltámadott Úr ma is megjelenik közöttünk, velünk van minden napon (1–8). Az Isten kegyelméből vagyunk azok, akik vagyunk (10). Ez alázatra int bennünket. Mindent Istentől kaptunk. Naponta mondjunk köszönetet az Úr ajándékaiért! Azért kaptunk tehetséget, szépséget, okosságot, hivatást, pozíciót, hatalmat, hogy ezekkel az ő dicsőségét szolgáljuk. Mindennap, minden területen a feltámadott Jézus Krisztus megváltó szeretetét éljük és hirdessük! Naponta végezzük örömmel azt, amibe az Úr állított bennünket, minden nehézség ellenére is örömmel! Ne felejtsük el: jutalmunk, hogy tehetjük, és kegyelem az is, amíg tehetjük. Hűséggel tegyük! Amikor eljön az idő, hittel engedjük el azt, amit Isten már kivett a kezünkből! Isten kegyelme pedig nem lesz hiábavalóvá az életünkben (10). A feltámadott Jézus Krisztus nem engedi, hogy csak önmagunkért és a mindennapiért fáradozzunk. Ő földi utunk minden helyzetét és küzdelmét az evangélium örökkévaló ügyének boldog szolgálatába állítja. Így életünk már most az örök élet részévé lesz.

2Sám 12,15–23.

461. dicséret