Nem vagyok sem nyelvész, sem író, de még irodalmár sem, az anyanyelvemet magánszorgalomból és nem mellesleg a munkám miatt próbálom őrizni – több-kevesebb sikerrel. Sosem voltam kitűnő tanuló, a reál tárgyakon úgy bukdácsoltam át, mint fővárosi gyerek a tanyára vezető bekötőúton, de a nyelvtan- és irodalomórák mindig kellemes izgalommal töltöttek el, mert otthon éreztem magam a betűk világában.

Emlékszem, miután ötéves koromban megtanultam girbegurba betűkkel leírni a nevemet, elkapott a lelkesedés, és mindent el akartam olvasni. Nagymamám húga különböző folyóiratokat járatott: Nők Lapját, műsorújságot, sőt az akkor még fekete-fehér Reformátusok Lapja is megtalálható volt náluk. Be kell vallanom, nem ez utóbbival kezdtük a tanulást, hanem a legkönnyedebb olvasmányokkal, amelyekben sok érdekes kép is volt. Mellettünk laktak, ezért mindennap átszaladtam hozzájuk, leültünk a nagy barna asztalnál, és sorról sorra haladva tanulgattunk.

Így mire elérkezett számomra az iskolaköteles kor, már el tudtam olvasni, hogyan kell subatechnikával faliszőnyeget készíteni, miért jobb habarni a főzeléket, mint rántani, és hogy a későbbi köztársasági elnök feleségével és lányaival miért vállalta, hogy a képernyőn esténként „egy kicsi mozgásra” serkenti a fiatalokat és az idősebbeket. Aztán elolvastam mindent, amit otthon találtam. Boldogan vittem édesanyámhoz a csecsemőgondozásról és gyermeknevelésről szóló vaskos kötetet, kérdezgetve olyan témákról, amelyekről pirulás nélkül nehezen tudott beszélni nekem, apró iskolásnak, de már semmi sem tudott megállítani, habzsoltam az olvasnivalókat. Még Milton Elveszett paradicsomába is belefogtam – természetesen, mivel nem voltam csodagyerek, néhány sor után inkább viszszatértem a Micimackóhoz.