Áldozatkész szeretet, hűség, hálaadás
– Az evangélium sóját, életet meggazdagító ajándékát kell bevinnünk a körülöttünk lévő világba – fogalmaz Balla Péter református lelkipásztor, egyetemi tanár, a Dunamelléki Református Egyházkerület egyik püspökjelöltje. A Károli Gáspár Református Egyetem újszövetségi tanszékének vezetőjével beszélgetve az is szóba került, hogy milyen vezetői tapasztalatokat szerzett egyetemi rektori munkája alatt. Balla Péter harmincegy éve él házasságban orvos feleségével, négy gyermeket neveltek föl, és mint mondja, a püspökség szolgálata mellett is mindig szakítana elég időt a családjára.
Hogyan fogadta, hogy püspökjelöltnek ajánlották Dunamelléken?
Néhányan már évekkel ezelőtt felkerestek azzal a kérdéssel, hogy vállalok-e jelöltséget. Igent mondtam nekik. Az viszont jólesett, hogy viszonylag magas arányban kaptam jelöléseket az egyházmegyei gyűléseken.
Miben látja a püspöki feladatokat?
Elsősorban lelkigondozói feladatnak tartom. A püspöknek a lelkipásztorok, a presbitériumok, a gyülekezetek lelki pásztorának kell lennie, hogy elmondhassák neki kérdéseiket, örömeiket, gondjaikat. Amikor a püspök egy ünneplő gyülekezet egésze előtt szolgálhat, akkor az Úristen színe elé viszi a közösséget, Krisztus követésében bátorítja a gyülekezetet. Az egyháznak Igére alapozott életű és Ige szerinti életre hívó püspökre van szüksége.
A Károli Gáspár Református Egyetemet tíz évig vezette rektorként. Milyen tapasztalatokat szerzett, amelyek az egyházkerület vezetésénél is jól jöhetnek?
Az első két évben rektori teendőkkel megbízott rektorhelyettesként, majd két cikluson át megválasztott és a köztársasági elnök által kinevezett rektorként vezethettem az intézményt. Ennek a tíz évnek a tanulsága számomra a közösségi vezetés gyakorlata. Nagy élményt jelentett, hogy az egyetemet együtt irányíthattam a maguk területén felelős szakemberekkel. Kinevezésem után a szenátusban azt mondtam, hogy én lelkipásztor vagyok, és a rektori tisztségben is az szeretnék lenni. Megbíztam a vezetőtársaimban, és ők nem is éltek ezzel vissza. Tapasztalatom szerint örültek annak, hogy elég nagy felelősségi köröket engedtem nekik a saját területükön. Viszont mindig kapcsolatban voltunk, a nagy horderejű döntésekről tájékoztattak, és kikérték a véleményemet. Azt is tudhatták, hogy nem csak a felelősség az övék, hanem a bizalmam is. Arra is igyekeztem odafigyelni, hogy sohase veszítsem el a másik ember iránti tiszteletemet, a munkája iránti köszönetemet. Tíz éven át jó légkörben, kölcsönös bizalommal dolgozhattunk együtt. Mindezek alapján mondhatom, hogy a püspöknek is meg kell bíznia a lelkipásztorokban, a presbiterekben, az aktív gyülekezeti tagokban, akik kiválóan ismerik saját szakterületüket.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!