Nyelvi babona, hogy az „egy” határozatlan névelő bizonyos fajta használata idegenszerű. Nem, ez a névelő nem magyartalan, sőt nélkülözhetetlen eleme szókincsünknek. Több árnyalatot is kifejezhetünk vele. Például: „Egy író csak akkor mondhatja el azt, ami legszemélyesebb titka, lényének értelme, ha a korszak és a világ körülötte hívják ezt a titkot” – olvashatjuk Márai Sándor Naplójában. E mondat inkább az egyénit hangsúlyozza, és kevésbé általánosít, mint ugyanez a mondat az „a” névelővel. Ez utóbbira egy másik példa, szintén Máraitól: „…az író, a művész menthetetlenül a nyilvánosságnak él és hal, minden szavának, minden megnyilatkozásának megköveteli az emberi visszhangot.” (Az „a” egyébként jobban tükrözi a magyaros szemléletmódot. )

Felesleges azonban az „egy” határozatlan névelő általánosító értelmű főnév vagy nem számszerűsíthető fogalom neve előtt: „az edző egy eredményes módszerrel dolgozik”; „az együttműködés elkerülhetetlenül létrehoz két ember között egy kapcsolatot”. Világosan: eredményes módszerrel dolgozik; az együttműködés két ember között kapcsolatot hoz létre. Sok esetben fölösleges az „egy” határozatlan névelő a névszói állítmány előtt is: „ő egy nagyon szép lány”; „ez egy nagy ötlet”. Magyarán: ő nagyon szép lány; ez nagy ötlet. Nem kell névelőt tenni az olyan főnév elé sem, amely azt jelöli meg, hogy egy-egy név, fogalom mi vagy mi nem. Az állítmányi szerepű névszó ugyanis nem az egyedire utal, hanem az általánosra: „ez nem egy szeretet”, „ez tényleg egy kérdés”. Pontosan: ez nem szeretet, ez tényleg kérdés.

A társalgási nyelvben, a köznapi beszédben sűrűn előfordulnak metaforikus értelmű, illetve az egyediséget hangsúlyozó közlések: „imádom, ő egy tündér”, „aki olvasta a könyvet, annak jobban tetszik, de az semmiképp nem egy jó film”. Az igényes nyelvhasználatban ő valóságos tündér; nem valami jó film.

A közlés világossága múlhat tehát egyegy névelőn!