A szolgáló élet kettősségeit sorolja az apostol: dicsőségben és gyalázatban, rossz hírben és jó hírben, ismeretlenek és jól ismertek, megfenyítettek és meg nem öltek, szomorkodók és mindig örvendezők, szegények és sokakat gazdagítók, mint akiknek nincs semmijük, és akiké mégis minden. Minden ember ebben a világban ezeket a kettősségeket éli át, ha kapott rá az Úrtól valamiféle reflexiós képességet. Mégis más e kettősségek megélése a puszta emberlétben, és más hitben járva, a Jézus Krisztusban. Akik nem hitben járnak, azok menekülnek – amíg tehetik – ezek elől a kettősségek elől, az élet, a tapasztalati testi-lelki jó irányába. Mégis ámítás minden ilyen menekülés. A bajokat – amíg tehetjük – elütjük magunktól, vagy emberi technikákkal, pszichológiai, vallásos és egyéb köntösbe öltöztetett önáltatással próbáljuk kezelni azokat. Hiszen valójában megváltásra van szükségünk. Hitben járva azonban Isten szolgái ezt a sok-sok kettősséget reménységben élik meg. Ők is látják a problémákat, két lábbal a földön járnak, nincsenek rózsaszín ködös illúzióik, mégsem keserednek bele a gondokba, mert reménységük van, győzelmük van a Jézus Krisztusban. Hitben járva tényleg olyanok vagyunk, mint akiknek semmijük sincs, mindent odaadnak, és akiké mégis minden az örök életben, az üdvösségben, így „onnan” visszafelé tekintenek erre a földi életre.

2Sám 18,19–32.

91. zsoltár

Isten Jézus Krisztusban megnyílt felénk: kitárta a szívét, életét nekünk, odaadta önmagát értünk. Ez a kiindulási pont még akkor is, ha Jézus Krisztus isteni hatalmával tette ezt, mi pedig csak emberek vagyunk, akik újjászületetten is, e testben távol vagyunk az Úrtól (5,6). A szív az egész embert jelenti, az egész valónkat, az egész életünket (11). Mennyi hely van az életünkben a másik ember számára (12)? Nyilván egy emberként mindenkit nem tudunk befogadni. Ennek óhaja szép, de ebben a világban – minden tekintetben – csak elméleti feltételezés lehet. A kérdés az: észrevesszük-e azokat az embereket, akiket az Isten ránk bízott, akiknek az életében mi vagyunk az ő gondviselésének eszközei? Némelyek életében csak egy életszakaszt illetően, egy szűk kör életében pedig egy egész földi léten át. Ki a te embered? Te kinek vagy az embere? A bajban még egyetlen emberünk sincs, mint a harmincnyolc éve beteg embernek (Jn 5,7)? Döbbenetes, hogy milyen kevés a hely a szívünkben, az életünkben, a másik ember számára! Az is kérdés, hogy merészelhetjük-e vállalni annak kockázatát, hogy nyitunk a másik ember felé (13). A mai ige és a teljes Biblia üzenete szerint csakis ez az egyetlen járható út. Az apostol sem vár a még bezárkózott korinthusiakra, hanem ő lép, ő nyit, ő vállalja a krisztusi szeretet minden szent rizikóját (12).

2Sám 19,1–9a.

345. dicséret

Ez tömör diagnózis, amelyet az apostol a korinthusiakkal való küzdelmes viszonya kapcsán fogalmaz meg, de ami általánosságban az egész földi életünkre nézve érvényes: kívül harc, belül félelmek (5). Megrendít az apostol őszintesége, aki hívő emberként is meri leírni élettel és szolgálattal kapcsolatos tapasztalatainak összegzését: kívül harc, belül félelmek. Ennek a félelemnek pontos definícióját adja az apostol: „...semmi nyugalma sem volt testünknek, hanem ki voltunk téve mindenféle zaklatásnak…” (5) Mindenféle gyötrelem előbb-utóbb testi tünetekkel jár. Ebben a harcokkal és félelmekkel teli helyzetben csakis a megtartó Jézus Krisztusba vetett hit segíthet. A félelmekre nincs más gyógyszer, csak a feltámadott, megváltó, megtartó Úr. Ez nem azt jelenti, hogy a hívő ember nem fél, de nem lesz úrrá rajta a félelem (Mk 4,40), hanem e világ keretei között is átéli – sajátos kettősségben – Ura üdvözítő jelenlétét. Az apostol ezt így írja meg: „…minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (4) Az Úr áldása az, hogy a félelmek helyett az istenfélelem vezet bennünket, és az ő ígéretei szerint (1), minden szomorúság ellenére, egyre inkább megvigasztalódunk (5–7), minden megalapozottnak tűnő bizalmatlanság ellenére újból és újból az egymás iránti bizalommal ébredünk (2–4), és minden tisztátlanságunkból egyre inkább megtisztulunk (1).

2Sám 19,9b–15.

75. zsoltár

A világ szerinti szomorúság halálos. Isten őrizzen bennünket minden közömbösségtől, megkeseredéstől, megfáradással teli csalódástól, amely valóban megölhet (10). Isten szerint megszomorodni azt jelenti, hogy mindenekelőtt a magam nyomorúságát látom meg, és az Úrhoz menekülök kegyelemért. Ez a meg térés: az Úrhoz fordulás és elfordulás a bűntől. Ettől kezdve mindig az Urat látom, az ő kegyelmes hatalmát, üdvösségre kiválasztó szeretetét, amelytől senki és semmi nem választhat el. Isten részéről garantált, hogy megbánhatatlan a megtérésem, noha ebben a világban hátulról még mardos a bűn, a gonosz, de már nincs hatalmuk felettem (9–12). Isten szerint megszomorodni azt jelenti, hogy az Úrhoz fordulva rendezem az ügyemet a mellettem élő embertársammal – nem csak a Krisztusban testvéremmel –, amíg egy úton vagyunk, amíg tehetem. Miért nem tudja sok-sok megtért ember rendezni a dolgait még a testvéreivel sem (11)? Isten szerint megszomorodni azt jelenti, hogy megvigasztalódva örülünk, jó híreket hozunk egymásnak, jó híreket mondunk, híresztelünk egymásról, bízunk egymásban (Lk 9,55–56). Titusz jó híreket hozott (13–16).

2Sám 19,16–31.

41. zsoltár

Jézus Krisztus a menny gazdagságát ajándékozta nekünk megváltó szeretete által (9), ezért Isten népe és benne az egyes hívő ember is bővelkedik. Bővelkedünk hitben, igében, ismeretben, igyekezetben, szeretetben, adni tudásban (7). Mindent megkaptunk az Úrtól, örök életünk van, ezért nem lehetünk olyan szegények, hogy abból ne tudnánk adni valamit másoknak is. A hitben bővelkedő ember ad a látható egyház számára is, adakozik, fenntartja a gyülekezetét, mert neki szívügye a Krisztus ügye, annak látható egyháza. Ez a bővelkedő élet egyházfenntartása (3). Először is akkor teljes az életünk, ha adhatunk, mégpedig nem várva érte semmit. Ez a krisztusi szeretet. Aki ad, az felüdül (Péld 11,25). De egy ponton túl ha én magam nem kapok, akkor nem lesz mit adnom sem. Az adásban mindig van egyfajta szent kölcsönösség, amely nem üzleti viszony, hanem egymásra szoruló szeretet. Ne kérdezd, mit adhatsz másoknak, csak imádkozz, hogy megmaradhass a hitben, és hited krisztusi gazdagsága minden élethelyzetben túlcsordul majd mások javára.

2Sám 19,32–40.

228. zsoltár

Ha bátorítást kapunk emberektől, az mindig megerősít a feladatunkban. Bátorítsuk bátrabban egymást! Ha intenünk kell valakit, azt is szeretettel tegyük, hogy az illetőnek az Úr kegyelmébe kapaszkodva legyen bátorsága újrakezdeni. Tehát inteni is lehet bátorítva. Ugyanakkor nekünk is legyen bátorságunk elfogadni az intést és a kritikát. Ezen keresztül is bátoríthat az Isten. Titusz kapott bátorítást testvéreitől. Akik testvéreink a Krisztusban, azok bátorítanak, és ha intenek, azt is szeretettel teszik (16). Többnyire azonban intés helyett is inkább támadásoknak lehetünk kitéve mai világunkban, az Úr követésében különösképpen. Ekkor gondoljunk arra, hogy az Úrtól kapott bátorítás nekünk mindenre elégséges, ahogy Titusz is buzgóbb volt feladatában annál, mint amire az emberi biztatás felhatalmazta volna. Ez az isteni bátorítás, amelyet mindig megkapunk az Igéből napi kegyességünk által, buzgóvá tesz, de nem túlbuzgóvá. A buzgóság az Úrtól való és épít, a túlbuzgóság emberi érdekek és dicsőség kiszolgálója, és éppen ezért rombol (17).

2Sám 19,41–44.

170. dicséret

Készen lenni a szentek iránti szolgálatra (1), amely olyan magától értetődő, hogy erről felesleges is írnia az apostolnak. Tényleg magától értetődő ez, miszerint először a ránk bízott testvéreinkért tartozunk felelősséggel az Úrnak? Tényleg magától értetődő a Jézus Krisztusban testvéreink iránti szeretet és irgalom (3–4)? A reformáció ünnepén azonban sokkal mélyebben érint bennünket ez a felszólítás: legyetek készen! (3) A mi Urunk felszólítása figyelmeztet itt minket: legyünk készen az ő fogadására mindenkor, mert nem tudjuk az időt! (Mt 24,44) Legyünk készen az Úr fogadására, hogy hálaadó hittel és bizonyossággal állhassunk meg a hétköznapi harcokban és piti provokációkban ugyanúgy, mint a próbatételek idején és halálunk óráján. A felszólítás kérdéssé lesz: készen vagyunk-e? Könyörülj, Urunk, óvj meg minket a felkészületlenségtől (4)! Micsoda kegyelem: annyi minden nem kész bennünk és körülöttünk, de a mi Urunk készen áll elfogadni minket, és éppen ez az irgalom formál bennünket is késszé! Jézus Krisztus feltámadott (Lk 24,34)! Íme, minden kész (Lk 14,17)!

2Sám 20.

46. zsoltár