Nyár végén otthonunkban – három unoka vidám zsinatolása közepette – összevont születésnapokat tartottunk. A mostani helyzethez képest kicsik és nagyok még bátran összejöhettek – ha tömegesen nem is, de néhányan feltétlenül. A lányok – az ünnepi, de egészséges finomságokból álló uzsonna bekebelezése és az ajándékok átvétele után, szokás szerint – a leghátsó, sport-, zene- és játszószobában kötöttek ki. Itt aztán hatalmas sátrat tákoltak össze, amelynek egyik szilárd eleme egy szobabicikli volt. Még aznap este, amikor az aprónép nélkül nagyon üresnek éreztük a családi fészket, minimális vigaszként elkezdtem tekerni ezt a napi mozgást még a bezárt napokban is biztosító masinát. És mit látnak szemeim? A hasznos eszköz kormányán egy vidám, piros színű pamutszál lobogott. Olyan erős, hosszú és vastag, hogy még egy jókora bugyor száját is be lehetett volna kötni vele. „Civil” nagymamaként igen meghatódtam, és megörültem a váratlan üzenetnek, amelynek minden libbenése azt mondta nekem: „Ne félj, nagymama, fogunk még találkozni, sátrat építeni, a zongorát nyúzni és énekelni!” Az üzenő pertlit hátrahagyó három kislányról pedig Debrecen egyik püspöke, Nógrádi Mátyás jutott az eszembe, aki Idvesség kapuja című, 1672-ben közreadott művének egyik kísérőversében ezt írta a város három szent életű, hitépítő Györgyéről, Komáromi Csipkésről, Krizbairól, Martonfalviról:

„Éltek mindhárman Úrnak tornácában,
Legyetek doktorok Isten templomában.
Hogy midőn a Krisztus híveit csomóban
Béköti, menjetek véle mennyországban!”

A fenti Nógrádi-idézet két utolsó sora nem egyéb, mint egy ószövetségi eredetű kép és életkép. Izráel pásztorai ugyanis mindig annyi kavicsot őriztek egy bekötött szájú bugyorban, amennyi az élő állatok száma volt. Így tudtak számot adni a gazdának az állományról. Ezt a szokást a zsidó sírköveken is gyakran megjelenítették, ezzel az óhajtásformulával: „Legyen lelke bekötve az élők csomójába.” E szép, egyszerre költői és realista fohászkodás eredete fellelhető Dávid bibliai történetében is: „…az én Uram lelke az élők csomójába leend bekötve az Úrnál, a te Istenednél.” (1Sám 25,29, Károli-fordítás) Nógrádi Mátyás ezzel az ószövetségi eredetű kívánsággal fejezte ki azt az óhaját, hogy Debrecen városának három pásztora méltó lehessen arra, hogy Istentől további alkotó, hitmélyítő éveket kapjon. És e kívánság gyermeki változata, unokáim piros „kötele”, amely a szobabiciklin lengett, számomra ugyanezt az üzenetet hordozta.