Tartsuk számon egymást!
Lelkészgyerekből orvos, diakóniai gondnok, majd az egyházkerületi főgondnok helyettese lett Molnár Pál, aki évtizedek óta a Miskolc-Tetemvári Református Egyházközség presbitere. A Tiszáninneni Református Egyházkerület egyik főgondnokjelöltje azt mondja, nagyon sok múlik az egyházban a személyes kapcsolatokon és azokon is, akik nem hivatásszerűen szolgálnak a gyülekezetekben.
Honnan indult Molnár Pál? Milyen szülői örökséget kapott?
Vadnáról, egy borsodi, Sajó menti kis faluból származom. Édesapám több mint negyven évig szolgált ott lelkészként, édesanyám közben kétkezi munkával vezette a háztartást, ugyanakkor besegített a konfirmandus- és a gyermekfoglalkozásokba is. Én még a kommunista időkben is megtapasztalhattam a falu hagyományos szerkezetét, rendjét. Tisztességre nevelt minket a korábban egyházi kötődésű tanító is, aki a rendszer hatására másfelé orientálódott. Nosztalgiával emlékezem vissza azokra az időkre, amikor a konfirmációra fehérbe öltöztek a lányok, fel volt díszítve labdarózsával a templom. Gyerekkorom meghatározó élményei kötődnek a szüleim szolgálatához.
Mégsem lett önből lelkész.
Falusi gyerekként élveztem, hogy tanulmányi eredményeim miatt előbb Kazincbarcikára, majd gimnáziumba Miskolcra kerültem, bejáróként városi iskolákban tanulhattam. A tardonai kisvasúttal jártunk: igaz, korán kellett kelni, de nagyon szép volt. Édesapám úgy gondolta, hogy Istent minden hivatásban lehet szolgálni, ő irányított más pálya felé. Debrecenben végeztem orvosként.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!