BOGÁRDI SZABÓ ISTVÁN:

Ezt mondta Jób, amikor hírét vette családja pusztulásának: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” (Jób 1,21, Károli-fordítás)

Nehéz ezt vele együtt mondani. Jób könyvének írója nyomban hozzátoldja: „Mindezekben nem vétkezék Jób, és Isten ellen semmi illetlent nem cselekedék.” (1,22) Ezzel tudtunkra adja, hogy csak akkor nem vétkezünk, ha magasztaljuk Isten nevét. Ez akkor a legnehezebb, amikor a legnagyobb mélységbe süllyedünk. Nehéz most Adorján Gusztávot Isten kezébe odatenni. De még ennél is nehezebb magunkat is az ő kezébe tenni. Erre hívlak benneteket a gyászban: áldott az Úr az Adorján Gusztávnak adott sok áldásért, az ő ajándékozó életéért, a neki megígért feltámasztásért!

Adorján Gusztáv problémamegoldó ember volt. Amikor egyszer körbevitt a nyíregyházi kórházban, nem a birodalmát mutatta meg, hanem a lehetőségeket. Honnan tudta, hogy a legtöbbünknek megoldhatatlannak tűnő gondokra is van megoldás? És miért akarta azokat megoldani? Istentől tudta és tanulta ezt a bölcsességet és akaratot – mert Isten az, aki megmenti az embert, Krisztus által. Feloldozott a vétkeink terhe alól, megoldotta halandó létünk bilincseit, hiszen a feltámadott Krisztus maga a megoldás. Aki benne hisz, ha meghal is, él.

Adorján Gusztávot az Úr adta nekünk, és az Úr vette el – de nem dobta el, hanem elvette, és elvitte önmagához. Áldott az ő neve Jézus Krisztusban, feltámadásunk zálogában és hűséges Kezesünkben. Ámen.

FEKETE KÁROLY:

Szerettük volna személyes jelenlétünkkel körülvenni főgondnokunk családját, mint ahogyan a szenvedő Jób barátai tették: „Amikor meghallotta Jób három barátja, hogy mennyi baj érte őt […], megállapodtak egymással, hogy elmennek hozzá, és részvéttel vigasztalják őt. De amikor messziről megpillantották, alig ismertek rá. Hangosan sírni kezdtek, megszaggatták köntösüket, és port szórtak a fejükre. És mellette ültek a földön hét nap és hét éjjel; de egyik sem szólt hozzá egy szót sem, mert látták, hogy milyen nagy a fájdalma.” (Jób 2,11–13)

Október 21. óta nem apad a veszteségérzet. Egyre inkább tudatosul, hogy végső kérdéseinkre nincs emberi válasz, csupán Istennél van megoldás. Egyedül ő törheti meg a döbbenet nyomasztó csendjét, aki többre is képes, mint együtt sírni velünk. Ő ki tudja venni a veszteség miatti keserűséget a szívünkből.

Fülembe csengenek a főgondnok úr szavai: „Hiszem, hogy nekünk, hívő embereknek, akik számára Jézus Krisztus a példa, a mindennapi munkánkban is éreztetnünk kell, hogy van kapaszkodó. Így, amikor jön egy vírus, nem ijedhetünk meg.” (Reformátusok Lapja, 2020. július 26., 14. old.)

Én is ezt ismételgetem magamban: van kapaszkodó! És szorongatom a Bibliámat, amelyben benne van az az ige is, amelybe beiktatásakor ő is kapaszkodott: „A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk.” (Gal 6,9)

Orvosként a jó cselekvésében elöljárást választotta hivatásul, és a legfőbb jót nyerte érte: részt vehetett a születés csodájában és a gyógyítás örömében.

Testközelből ismerte a pusztító bajok erejét, mégis nagyobb hangsúly esett nála arra, hogy Isten nem feledkezik meg rólunk: gyógyít bennünket, mert gyógyíthatónak tartja életünket és kapcsolatainkat.

Jó szívének meg kellett állnia, hogy csakis Isten jósága és annak kiteljesedése legyen felette. Gazdag és sokakat gazdagító életéért hálát adva, kedves énekével valljuk mi is:

„Ki Istenének átad mindent, Bizalmát csak beléveti, Azt csudaképpen őrzi itt lent, Ínség, baj közt is élteti. Ki mindent szent kezébe tett, Az nem fövényre épített.” (274. dicséret)