Nem tudom, hogy amikor ez az írás megjelenik, hol fog tartani a napi azonosított fertőzöttek, valamint az elhunytak száma. Ma, 15-én, jóval négyezer fölötti fertőzöttről és több mint száz elhunytról szólnak a hírek. Leállt szinte minden, a templomok is „bezártak”. Elég riasztó, hogy nem tudjuk, meddig kúsznak fel a számok, és mi lesz ennek az egésznek a kimenetele. Ami pedig még félelmetesebb: senki sem tudja, személyes történetét hogyan érinti ez a járvány. Ki ússza meg és ki nem. Az egyik meghal, a másik életben marad.

Ilyenkor aztán nagy nyomás nehezedik az egyházakra is, hogy mondjanak valami vigasztalót. Ez bennem vegyes reakciókat vált ki, mert úgy tünteti fel az egyház által mindig is tolmácsolt vigasztaló üzenetet, az evangéliumot, mint valamiféle pirulát: ha nagy a baj, vegyél be egyet. Holott az ember mindig vigasztalásra szorul. Amikor nincs ilyen kézzelfogható fenyegetettség, hajlamos arra, hogy korlátolt módon biztonságban érezze magát. Nem véletlen, hogy a jólét elbutít, érzéketlenné tesz, és elhiteti, hogy ez a szépen kisminkelt világ maga az örökkévalóság. Aztán amikor jön a baj, egészen pontosan: a halál, gyorsan kellene valami vigasztaló.

Ha magyarázatot kellene adnom arra, hogy Isten miért hozta ránk ezt a vírust, akkor a válaszom ez lenne: azért, hogy kizökkentse a mai embert hamis biztonságérzetéből. Kétségtelen ugyanis, hogy világunk a maga technikai csodáival, a viszonylag jól megszervezett társadalmaival úgy működik, mint valamiféle búra, amely lezárja a gondolkodás tereit, és képes elhitetni, hogy az ember már-már mindenható. Meg tudja oldani az emberi lét alapvető problémáit.

Nos, semmi sincs megoldva. Az ember maradt az, aki mindig is volt. A helyzet tehát az, hogy az ember mindig vigasztalásra szorul, még akkor is, ha a modern fogyasztói kultúra képes azt a tömegillúziót legyártani, hogy minden rendben van. A vírus és a nyomában kialakuló általános bizonytalanság valójában csak nyilvánvalóvá teszi az emberi lét mindenkori nyomorúságát, a világ általános elesettségét és azt a kétségbeejtő helyzetet, amelyben az ember mindig is volt, van.