Az egyházi új esztendő advent első vasárnapjával kezdődik. Advent azt jelenti: úrjövet. Sokan úgy vélik, hogy az advent szó értelme a várakozás. Adventben nem feltétlenül az emberi várakozás hangsúlyos, hanem az, hogy az Úr jön, eljön. Az ünnepre készítő idő sajátossága, hogy arra várunk, aki már eljött: Krisztusra. Urunk több mint kétezer évvel ezelőtt testet öltött, eljött közénk, és erre az eljövetelre emlékezünk évről évre egészen addig, amíg újból el nem jön – hitvallásunk szerint – „ítélni eleveneket és holtakat”.

Heti bibliai olvasmányaink között találjuk a zakariási próféciát: „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.” (Zak 9,9) Azért meglepő ez, mert a prófécia virágvasárnap történetéhez kapcsolódik, mégis itt találjuk advent első vasárnapjának igéi között – de nem véletlenül.

Az óegyházi hagyományban minden vasárnapnak volt egy rögzült bibliai szakasza, amelyet visszatérő módon olvastak és magyaráztak. Ezt a hagyományt nemcsak átvették, hanem nagyon sokáig gyakorolták is a protestáns lelkészek.

Advent első vasárnapjának az óegyház hagyománya szerinti szakasza a Mt 21,1–9, amelyben az evangélista idézi a már említett prófétai, nagyhéten beteljesülő jövendölést. A két szakaszt és ünnepet az köti össze, hogy mindkettőben az Úr jön az embervilághoz. Óriási kegyelem ez az ember számára, hiszen ebből is láthatjuk, hogy Isten nem mozdulatlan, nem néma, nem tehetetlen, nem hagyja az embert magára, hanem jön hozzánk és felénk, közelít akkor is, ha mi nem vagyunk készek az ő fogadására.

Éppen ezért figyelmeztet is bennünket egyúttal jövetele arra, hogy legyünk készek: „mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok.” (Mt 25,13)