A bennünket elérő sok-sok lélekfájdító hírt figyelve mostanság gyakran eszembe jut egyik kedves rádiós kolléganőm egykori műsorötlete. Már jó tíz éve is főleg a rossz hírek tematizálták az életünket, és ő ebből kiindulva azt javasolta, indítsunk olyan hírműsort, amelyben csak jó hírek szerepelnek. Sőt, maga a cím is erre utaljon: Jó hír.

Értetlenkedve néztünk rá, de ő kitartott, keresztülvitte a javaslatát, és nem sokkal később el is indult a műsor, amely emlékeim szerint naponta jelentkezett, közvetlenül az egész órás híreket követően. Egyszerű és mégis nagyszerű volt: biztató, bátorító igeverseket tartalmazott néhány percben. Igemorzsákat, amelyek megpróbálták helyrebillenteni a „megbetegítette” „lelőtte” „felrobbantotta” „elpusztította” jellegű hírekkel felborzolt kedélyeket.

Aprócska sikertörténet volt. Az élet szebb oldala, a pohár vízzel teli fele. Gyógyító szavak, mindennapi kapaszkodók.

Lám, jó tíz év alatt a dolgok csak rosszabbodtak. Naponta akár több tucat lélekfájdító hír is belopódzik a lelkünkbe, az otthonunkba, a családunkba, lassacskán aláásva mentális, majd testi egészségünket. A mindent elárasztó médiaszennyezés, a kommentekben történő bántalmazás és az egyre kilátástalanabbul sodródó európai jelen közepette most arra ébredhetünk rá, milyen nagy áldás, milyen nagy kincs a személyes áhítat, az istentisztelet, a templom békéje, csendje, visszavonulása. Az Ige megszólaló útmutatása, lelki tápláléka. Ez persze tény volt a múltban is, de talán a hátunk mögött hagyott kiegyensúlyozott, boldog békeidőkben kevésbé értékelt, felismert alkalom.

Ma, a világjárvány, a civilizációk harca, a liberális értéktaposás folyamatában újra végvárszerepet kap a templom. Kinek a meghódítandó vár, kinek pedig a reménység, a túlélés helye. Ezért vagy azért, de mindkét félnek kiemelt helyszín.

Talán nem a hiú ábránd és a felszínes remény mondatja velem, hogy egyre többen döbbenhetnek rá, milyen nagy kincs most a templom, az úrnapja, a harang ismétlődő hívogatása. A szokottnál is nagyobb. Válasz, erőgyűjtés mindarra, ami az életünket lassacskán beterítő fekete félelemfelhők formájában bennünket ér manapság. Isten váltsága az ember válságára. A jó hír üzenete, amelynek nyomán kisimulhatnak arcunk redői, lelkünk gyűrődései.

Jön, megszólal, lereagálja élethelyzetünket, és akár ezredjére is elismétli nekünk, könnyen feledőknek és meghátrálóknak, hogy ő úgy szerette ezt a világot; hogy ne félj, és ne rettegj, és hogy „én megnyugosztlak titeket” (Mt 11,28 Károli-fordítás)