A jövővel csak az a probléma, hogy tudunk róla, de valójában nem tudunk róla semmit sem. Minél nagyobb jövőbeli időtávot fog át a képzelet, annál inkább fokozódik tudatlanságunk. Mert azt nagyjából – de azt sem százszázalékos biztonsággal – meg tudjuk mondani, hogy mi lesz holnap, de nincs ember, aki ma meg tudná mondani, milyen lesz a világ száz év múlva.

Nagyobb időtávot, mondjuk, tízmillió vagy tízmilliárd évet ne is vegyünk, mert eljutunk a felfoghatatlanság határáig. Ebben persze semmi különös nincs, mert az ember, bárminek akarna is úgy igazán a mélyére nézni, pillanatok alatt eljut a felfoghatatlanig. Az emberi léthelyzet alapvetően és mindig: szembenállás a felfoghatatlannal.

A jövő képzete azért különleges, mert a leginkább érzékelhetővé teszi azt, amiben az ember mindig is van: a lét érthetetlenségét. Ha tudnánk a jövőt, mindent tudnánk. Úgy értem, tudnánk azt, hogy ennek az egésznek, amit szokványosan az időben zajló emberi létnek hívunk, és amelynek mi mindnyájan személyesen a részesei vagyunk, mi az értelme.

De miután minden időben zajló történet csak utólag érthető meg igazán, az emberi lét történetének az értelme is csak a végső jövő felől magyarázható. Minekutána a jövő nem látható, az sem tudható, hogy végső soron mi az a történet, amelyben benne vagyunk. Magyarán, eléggé kínos arra gondolni, hogy miközben éltünk, nem tudtuk, miben vettünk részt. Úgy tűnik, a lét értelmének a megtalálásához a jövő tudása a kulcs.