Hullámzott a tömeg a Kosok útján, Ámon-Ré temploma előtt, lépni is alig lehetett. Az apák nyakukba vették a gyerekeiket, hogy legalább ők jól lássanak. Lássák a csodát, amelyet maguk is alig voltak képesek elhinni. Most is erről beszélgettek, Józsefről, a zsidóról, akit állítólag alkirályi rangra emel a fáraó.

– Édesapám, tényleg rabszolga volt ez a József? – kérdezte egy kisfiú az apja nyakában. – Rabszolga, mint mi magunk?

Az apja válaszolni akart, de egy köpcös férfi azonnal közbeszólt:

– Ugyan – legyintett a kalácsképű, aki maga is sütőmester lehetett, mert a parókájából még most is hullott a liszt –, pletyka az egész. Csak Széth, a zűrzavar istene zavarta meg a fejeteket. Mindenki tudja, hogy aki Egyiptomban rabszolgának született, az rabszolga is marad, aki mesterembernek, az mesterember marad, aki meg fáraónak, az isten marad a világ végezetéig – húzta ki magát a férfi, és látszott, hogy nagyon büszke a lisztes parókájára.

– Aki meg bolondnak született, az bolond is marad – morrantott le rá egy tagbaszakadt fekete férfi, akit Núbiából hurcolhattak el, hogy élete végig cipelje a bálákat a thébai kikötőbe.

A sütőmester nem mert szembeszállni a teherhordóval, de épp akkor fel is hangzottak a kürtök a főisten templomából, jelezve, hogy véget ért a beiktatási ceremónia. A tömegben nem lehetett látni semmit. A hatalmas kapuboltozat egyébként is eltakart előlük mindent, de a kürtök szava azt jelezte, hogy a fáraó kilépett a szentélyből.

– Mit látsz? Mit látsz? – kérdezték a gyereket, de az csak hebegni-habogni tudott a csodálkozástól.

– Nagy… Nagy fényességet… – válaszolta, de ez nem volt elég a várakozóknak.

Pedig a gyerek igazat mondott. A déli nap szikrázó fényében először a fáraó testőrsége lépett ki a pülón, a kapuboltozat keskeny részén, majd a főpapok, mind vakítóan fehér gyolcsruhában, nyakukban az élet keresztjével. Amikor felsorakoztak, megjelent hordszékén a fáraó, a fején Egyiptom kettős koronájával, kezében jogarral és korbácscsal, a királyi hatalom jelképeivel. Egyenes derékkal, mereven ült a hordozható trónszékén. Arcizma sem rezzent, mintha isten volna valóban. Mellette egy fiatalember, akinek a ruhája tiszta, fehér gyolcs, a nyakán és a mellkasán széles aranylánc, a fején Egyiptom felügyelőjének kék koronája.

A kürtök megszólaltak újra, és a tömeg elhallgatott, mert mindenki tudta, a fáraó szólni kíván. A fáraó felállt arany hordszékéből, és az ifjú elé lépett.

– Ezentúl Cafenát-Panéah legyen a neved, mert te adsz kenyeret az én népemnek az ínség idején. A te szavad az én szavam legyen, a te parancsod az én parancsom! – adta át a fáraó az ifjúnak az adószedők aranypálcáját.

– Térdre! – hangzott fel a fáraó parancsa, és a Kosok útján mindenki térdre borult. A király beszállt aranyozott kocsijába, majd József a fáraó második díszkocsijára lépett fel.

A Kosok útjára néma csend borult, amikor elhajtottak a térdeplő nép előtt. Még a núbiai rakodómunkásnak is elakadt a szava egy pillanatra, majd zavarodottan Huihoz fordult:

– Mondd csak, mit jelent a te nyelveden az, hogy Cafenát-Panéah?

Hui, a sütőmester ógott-mógott az orra alatt:

– Sok mindent jelenthet… De legyen: kenyérosztó vagy kenyér háza. Valaki, aki kenyeret ad, na!

– Ez szép név, nem? Nincs szebb, mint kenyeret adni a népnek… – intett a kapubolt felé a férfi.

– Szép, szép – morgott tovább Hui –, de az az adószedő pálca nagyon nem tetszik nekem.

– Ugyan – csapott a sütőmester vállára a núbiai –, te mindenben csak a rosszat látod!

Hui még szólni akart valamit, de ekkor bejelentették, hogy a frissen megkoronázott alkirály – a fáraó akaratából – hamarosan feleségül veszi Ászenátot, Ón papjának a lányát. Most aztán végképp kitört az ujjongás, de Hui nem örvendett az esküvőnek sem.

– Egy rabszolga alkirály… Ráadásul még a főpap lányát is megkapja… Fenekestül felfordult ez a világ, fenekestül. És miért? Egy ostoba álom miatt…

Ám Hui nem tudhatta, hogy ő maga is annak az álomnak fogja köszönni az életét.