Sok szép emléket eszembe juttatott a hozzám január elején megérkező újévköszöntő soraiban egy szakterületén méltán neves, már meglehetősen idős orvos házaspár egyik tagja. Az e-mailt a férj, egy nyugalmazott, nemzetközi hírű gyermekgyógyász professzor írta, akinek felesége ugyancsak visszavonult szemorvos. Ebben a puritán összefoglalóban kettejük látszólag elszomorító jelenéről olvastam, a férj nagyon fegyelmezett, panaszkodást kerülő, gondosan fogalmazott, de már alig látóként írott „képernyőlevelében”. A mindmáig elegánsan és igényesen megszólaló szerző, családunk régi barátja beszámolt többek között arról is, hogy mozgáskorlátozottsága mellé előrehaladott makuladegeneráció társult, felesége pedig otthon, de már állandóan ágyhoz kötve tölti életét.

Napjaik általában úgy fejeződnek be, hogy a férj, egy katolikus gimnázium – felnevelő iskolájához nagyon ragaszkodó – neveltje, akinek családjában még egy indiai misszióban szolgáló apáca is volt, minden áldott este leül hithű református, nemrég még aktív nőszövetségi tag felesége ágya mellé. Ezen a kis esti „magánszertartáson” azután elénekel néhány népdalt asszonyának, továbbá a hitvese szívének oly kedves 42. zsoltár mind a hét versszakát, amelyet párja örömére és vigaszául, erőforrásaként tanult meg.